Wass Albert – Talán
Talán egy könyvben vagyok egy betű.
Talán egy szó.
Talán egy költemény.
Mit tudom én.
Csak azt tudom,
hogy nagyon szomorú lehet az a mondat,
mit kiolvas belőlem valaki,
ha letette a tollat.
Wass Albert – Talán
Talán egy könyvben vagyok egy betű.
Talán egy szó.
Talán egy költemény.
Mit tudom én.
Csak azt tudom,
hogy nagyon szomorú lehet az a mondat,
mit kiolvas belőlem valaki,
ha letette a tollat.
ADY ENDRE: SZELID, ESTI IMÁDSÁG
Uram, adj csöndes éjt,
Nyugodalmas, nagy éjt
A te vén gyermekednek,
Beteg, rossz gyermekednek.
Fölséges dáridók,
Keserves dáridók
Muzsikája kerüljön,
Hangja messze kerüljön.
Ne ülje szívemet,
Nyomorék szivemet
Az ébrenlét lidérce,
Rettenetes lidérce.
Aludjak kacagón,
Álmodjak kacagón
S boldoguljak álmomban,
Ifjuljak meg álmomban.
Valami nagyon nagyot,
Valami dicső nagyot
Álmodva hadd képzeljek,
Éjemben hadd képzeljek.
Imádkozzak, mint gyerek,
Régi, iskolás gyerek
Istenes áhitattal,
Altató áhitattal.
Mikor az alkony leszáll,
A barna alkony leszáll,
Régi imám az ajkam
Szaporázza az ajkam: "Adj
csöndes éjt szüleimnek, adj csön-
des éjt mindeneknek. Istenem,
én járva-kelve, fölvirradva
és lefekve, imádlak, mint
édes Atyám. Jó Atyám, vi-
selj gondot rám, ámen."
Ady Endre: Boldog újévet!
Ezúttal sírva, szépen
Forgok meg lelkemnek régi
Gyermekes életében:
Boldog új évet kivánok.
Boldog új évet kivánok,
Mindenki tovább bírja
E rettenetet,
E szamárságot,
Mint szegény, mint bírom én, én,
Gyönyörködve,
Óh, én szegény
Lelki kémény.
Boldog új évet kivánok.
Ontom a füstjét
A szavaimnak,
Pólyálva és idegesen,
Be messze ringnak
Az én régi terveim,
Az én régi társaim is
De messze vannak,
Boldog új évet kivánok.
Új év Istene, tarts meg
Magamnak
S tarts meg mindenkit
A réginek,
Ha lehet:
Boldog új évet kivánok.
Advent harmadik vasárnapja – a harmadik angyal megérkezése
Advent harmadik vasárnapján egy fehér ragyogó angyal jön le a földre. Jobb kezében egy fénysugarat tart, amelynek csodálatos ereje van. Odamegy mindenkihez, akinek tiszta szeretet lakik a szívében, s megérinti fénysugarával. Azután a fény ragyogni kezd az emberek szemében, s elér a kezükhöz, lábukhoz és egész testükhöz. Így még az, aki a legszegényebb, legszerencsétlenebb az emberek között, az is átalakul, s megszállja a béke, a tiszta szeretet és a boldogság érzése.
Veress Miklós: Mese a Mikulásról
Hókastélyban jéglakás:
Ott lakik a Mikulás.
Szél a szánja – mégse fázik,
Úgy röpül egy messzi házig.
Csengõje a hópehely.
Szánkójának énekelj,
Mintha dallal idehúznád,
S tedd ki ablakba a csizmád.
Ne lesd meg a Mikulást,
Rajta varázs a palást:
Leshetsz reggelig magadban,
Mert ha eljön, láthatatlan.
Hogyha tudnád, hol lakik,
S odaérnél hajnalig,
Jutnál mesebeli tájra –
Elolvadna palotája.
Megriadna és tova –
Röpítené fagylova,
A helyén meg, idenézz csak,
Sírdogálna ezer jégcsap.
Ne lesd meg a Mikulást,
Hadd suhogjon a palást,
Jöjjön, jöjjön láthatatlan
Éjszakában és havakban.
Táncolj, örülj, énekelj,
Mint kerengõ hópehely.
Csengõjüket fenyõk rázzák,
Telis-teli cipõd, csizmád.
Advent második vasárnapja – a második angyal megérkezése
A második adventi vasárnapon piros palástba öltözött angyal száll le a mennyekből, kezében egy nagy serleget hoz. Az angyal szeretné megtölteni az aranyserlegét, hogy tele vigye vissza a mennybe. De mit tegyen a serlegbe? Játékot? Ajándékot? Törékeny, finom szövésű ez a serleg, a Nap sugaraiból készült. Nem tehet bele kemény, nehéz dolgokat. Az angyal észrevétlen végigmegy a világ összes házán és lakásán, mert valamit keres. Tiszta szeretetet minden ember szívében. Ezt a szeretetet teszi a serlegébe, s viszi majd vissza a mennybe. Mindazok, akik a mennyben élnek, fogják ezt a szeretetet, s fényt készítenek belőle a csillagoknak. Ezért olyan jó felnézni a hunyorgó, ragyogó csillagokra.
József Attila – Gyermekké tettél
Gyermekké tettél. Hiába növesztett
harminc csikorgó télen át a kín.
Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg.
Hozzád vonszolnak, löknek tagjaim.
Számban tartalak, mint kutya a kölykét
s menekülnék, hogy meg ne fojtsanak.
Az éveket, mik sorsom összetörték,
reám zudítja minden pillanat.
Etess, nézd - éhezem. Takarj be - fázom.
Ostoba vagyok - foglalkozz velem.
Hiányod átjár, mint huzat a házon.
Mondd, - távozzon tőlem a félelem.
Reám néztél s én mindent elejtettem.
Meghallgattál és elakadt szavam.
Tedd, hogy ne legyek ily kérlelhetetlen;
hogy tudjak élni, halni egymagam!
Anyám kivert - a küszöbön feküdtem -
magamba bujtam volna, nem lehet -
alattam kő és üresség fölöttem.
Óh, hogy alhatnék! Nálad zörgetek.
Sok ember él, ki érzéketlen, mint én,
kinek szeméből mégis könny ered.
Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén
nagyon meg tudtam szeretni veled.
1936. május
Tompa Mihály: Nálad nélkül
Örömet nem nyújt az élet,
Csak tenálad, csak tevéled!
Mint buborék széjjelpattan,
Ha osztályos nem vagy abban!
Az ég és föld bús, kietlen,
S ami rá van rakva ékül:
A boldogság gyötrő álom
Lenne nékem nálad nélkül!
Ha szememnek könyje csordul:
Elveszesz te bánatombul!
Megkönnyíted a keresztet,
Melyet a sors rám eresztett!
És lelkemre nyugalom száll,
Az élettel úgy kibékül,
De hánykódó, zivataros
Tenger lenne nálad nélkül!
Ne is hagyjuk el mi ketten
Soha egymást az életben!
S egymás hű karjába dőlve
Menjünk el a temetőbe!
Mert nem lelnék üdvöt ott fenn,
S visszavágynék én az égbül,
A sírban sem lenne nyugtom
Nálad nélkül, - nálad nélkül!
Advent első vasárnapja - az első angyal megérkezése
Az első vasárnap alkalmával egy kék köpenybe öltözött angyal száll le az égből, az első vasárnap angyala. Leszáll az égből, hogy közelebb kerüljön az emberekhez, de sokan a nagy rohanás közepette nem veszik észre. Ma először, keresi azokat az embereket akik meghallják hangját.
Csokonai Vitéz Mihály: Kata napra
Micsoda nagy vígság van itt a majorba,
Miért a sövény is úszkál itt a borba,
Hol vette az ennyi sok úri vendégét,
Kik dosztig locsolják a spongyia gégét?
Nem gondolhatják el a felső városba,
Micsoda trakta van itten a laposba.
Megholt-é valaki, vagy pedig született,
Hogy ennyi szép vendég egy házhoz gyűlhetett?
Midőn így tűnődünk a fundamentumon,
Azt mondja egy hajdú kinn a pódiumon:
"Hán bizony, hogy Kata napján megjelentek
Sok úri vendégek, menjenek be kentek.
Lájék-é, megőltünk tyúkot, ludat, kappant,
Bor is vót, de abba a mi szemünk koppant."
Így szólott a hajdú. Itt vagyunk, s ha Kata
Nem bánja, elmondjuk mindjárt adcommata.
Sajnáljuk valóba, hogy ma még jó reggel
Nem jöhettünk ide éneklő sereggel.
De senki eránta semmit se jelentett,
Hogy még ma Katának tegyünk komplimentet.
Pedig oly jó szíve van hozzánk őnéki,
Amelyért tisztelik a múzsák vidéki.
Kár, hogy meg nem tudtuk elébb azt a napot,
Amelybe levegyük nála a kalapot.
Pedig Kata neve azt megérdemlené,
Hogy a kalendárjom veressel festené.
Hogy így, mint ünnepet, meg lehetne űlni,
S ne kellene ilyen későb becsődűlni.
De semmi, jó neven veszi talán Kata
Azt is, amit Múzsám íly hamar írhata.
Nem cifra, de szíves a mi tisztelésünk.
Csak tiszta lélekből mondjuk, úgy nem késünk.
Kívánjuk hát, éljen szerelmes párjával,
Éljen nevedékeny három nimfájával.
Éljen sok esztendőt gyönyörű napokkal
S vígadjon örökké fent az angyalokkal.
E rövid, de fontos áldásunk summája
Légyen tiszteletünk örökös táblája.
Reggel is csak annyit tudtunk volna tenni,
Nem szükség hát mindég kávén megjelenni.
Mi, mihelyt megtudtuk, versíráshoz fogtunk
És íly setét este idevánszorogtunk.
Mi vissza is megyünk, a többi maradjon,
Szalagja, mentéje kanapéhoz fagyjon.
Egyszóval, úr és pap, ifjasszony, kisasszon,
...... a major házhoz mintegy hozzá asszon.
Kinek kedve nem volt, vagy pedig nincs kedve,
Bakkantsa meg hazamentekor a medve.
Ezzel jó éjtszakát kívánuk és Katót
Instáljuk, hogy ő is kívánjon [adiót].
Tóth Éva: Énekek éneke
Ha fejem a válladon
ha balkezed fejemnek párna
hogyha tested a takaróm
hogyha testem testednek ágya
erős melled a paizsom
szerelmed kenyerem s borom
némán is neved dalolom
neved ima a szájamon
ha felfeszíttetsz két karom
eleven szép keresztfájára
betegségemben balzsamom
cédrusfám márványoszlopom
szép holdam és tiszta napom
gyönyörű kedves városom
rettentő zászlós táborom
nem rettent a halál homálya
ha pecsét vagy a karomon
Radnóti Miklós - Szerelmes, őszi vers
A júliusi tarlón pattanó
szöcskéken ámultam szaporán
s tenyerem alatt a kedves gyönyörű
kamaszmellei értek vidáman.
Most mélyül már szemében a kék
és zsákos gabonák tömött csudái
előtt hajtjuk le őszi fejünket.
Csókok gondjától súlyosul a ház
s költöző madarak nehéz
tollaitól fordul emlékezőre
a táj éretten és régi mesékre:
valamikor, ha messze jártam tőle,
földről pipacsok véres pöttyeit
s az égről csillagokat akartam
a hajára hozni néki.
Várnai Zseni - Az alvó kertben
Csak halkan lépjél, Kedvesem,
a kerti úton nesztelen,
s hallgasd az édes őszi
dalt, ami a fák közt átnyilalt.
Csak hallga, hallga, Kedvesem,
levél zizeg ily kedvesen?
A szél susog, vagy lomb dalol?
Vagy egy bogár a lomb alól?
Figyelj, figyelj csak, Kedvesem,
az ősz suhan itt csendesen,
s ahova tündérujja ér,
aranyszín lesz a zöld levél.
Kék fátyol leng a távolon,
talán mindezt csak álmodom?
A kert is alszik, Kedvesem,
most halkan lépjél, nesztelen.
Li Sang-jin - A névtelen kedvesnek
Vidám szobádban...
Vidám szobádban mennyi-mennyi függöny
és hajnalig alélsz gyönyörbe te.
... Ha nincs ajak, mely az ajkunkon csüngjön,
mit ér az angyaloknak élete?
... A mogyoróbokrot vihar cibálja,
de édes harmat mosta levelét,
én is tudom, hogy ábrándom hiába
s oly édes-édes nézni tefeléd.
Azt mondtad, eljössz...
Azt mondtad, eljössz s nem vagy itt, nincs semmi jel se
fent, se lent,
tornyod körül csak a fakó késői holdsugár dereng.
Sírok teérted hangosan, de mégsem ébredsz a szobán,
kusza leveled olvasom, de a tintája halovány.
...Jégmadár-tollal ékített lámpádba kék a gyertyafény,
bagollyal hímzett függönyöd lágy illatot röpít felém.
De jaj, az Elvarázsolt Hegy kegyetlen és határtalan,
én itt vagyok, te messze túl, köztünk tízezer szikla van.
De rég találkoztam vele...
De rég találkoztam vele, de rég feledtem
a gyönyört,
azóta a keleti szél hányszáz virágot elsöpört.
A szorgalmas selyemhernyó munkálkodik,
ameddig él,
estente mindig könnyeket hullajt a síró gyertyabél.
Reggel tükrébe nézi ő hajának kócos fellegét,
de éjjel égő énekét hallgatja a hűs hold s az ég.
... Az Elvarázsolt Hegy körül lakik a Drága
valahol -
Ó kék madárka, hallgatózz! - Mondd el nekem,
hogy mit dalol.
(fordította: Kosztolányi Dezsõ)
Nagy László: Gyászom a Színészkirályért
Megfojtom a heroldokat,
kik halálodtól hízva gurulnak,
vért gurguláznak,
lerakom mind a gyalázatosat
küszöbére a gyalázat urának.
Mi történt megint, mi történt?
Kicsoda ment el megint
valami vérző eskü szerint
szétdúlva a köznapi törvényt?
Eb voltál, vagy nagyranőtt Krisztus?
Csak jó ripacs, vagy színészkirály?
Szépség, vagy hetven kilógram színhús? –
a színfalak mögött az irigység,
közöny és középszer még hezitál.
De színfalak mögött a vakotás,
rozsda-sálas ócska lokomotívok
toborozódnak a szokás szerint,
párátlan prüsszögnek én amig sírok,
torlasztják homlokuk egyként a gondnak
s mázukat is pattogva is egyként bongnak:
ez a rebellis nem az enyém,
de halottam rend és szokás szerint,
sorsa írva volt a tenyerén,
onnan eredt meg az öngyilkos gesztus,
neki is jobb már nemet ha nem int.
Neked jobb már, de szemem vizével
elfolynak a csillagok – mégis látom:
a végállomási vakvágányon
korongon lassúdan megforgatva,
már tetőtől-talpig megmosdatva
s mégis bűntudattal s véred ízével:
magányosan reszket az ártatlan Diesel,
ő, aki a végső szerepből kiölt –
s lám nem dőlt össze a színház, az lett
megint ami volt, noha nincs már Hamlet,
de aki egy életet pitizve kitölt
operett-kutyaként s bosszút nem áll.
Aranyos meg édes nyár van s béke,
minek ide tébolyult Színészkirály?
Szemüregem árván retten a kékbe
s fázom - egy elfáradt szárazvillám
vérszegfű-csokorral mászik elémbe,
ráismerek, íme, az Elektro-sokk,
csokra: agyadról a sok kis vérfolt –
Látjátok-e vicsorgó vad krisztusok?
Ostor, ige-habzás immár elég volt,
béke van, nyár van, ti elléphettek,
vagy vázába kerültök csendéletnek
a tévé-azurral bélelt hazában.
– Én ártatlan – reszket az Elektro-sokk
s elfoszlik hirtelen a nyári lázban.
Nyár van, illene, hogy én se fázzam,
csak búgjak fehéren, turbékoljak
e hét emelet vasbeton-galambházban.
Hát persze, hogy nem történt semmi,
sör habzik, folyik az ulti-parti,
kockázatnak elég is ennyi,
minek a sebeket fölvakarni,
minek akarni,
fényesen hasítani bizonytalanba!
Bizony, az élet nem hagyja abba,
a síron a bogarak összeragadva
sürgenek, apró piros vonatok,
pirosul a dinnye, mosolyt von a tök,
együtt vidulnak a vevők s kofák,
rogyásig telve az uborkafák.
De ki látja, hogy rohadttá ért a szégyen?
Hogy ekkora alázat már gyalázat?
Latinovits Zoltán, gyere el hozzám
nyári ruhádban, a gyöngyfehérben,
hozzám, vagy értem, hozzám, vagy értem,
te kísértetnek is őrült Király!
Vicsorogd rám a reményt, miképpen
élve is, magadnak sereget csinálj,
mondd, jön a Vízöntő-korszak, s jóra
fordul még Mohács is, megfoganhat
mind aki elhúllt – kerengj föl a porból,
szállj föl versmondó nagyharangnak !
Gyere el hozzám, vagy értem, mindegy,
pohár az asztalon, hűen várlak
akár utrakészen is, mint egy
mosoly, hogy rád, a csillagra szálljak.
Csönd vagy te, csönd vagy te Színészkirály,
te jajtalan immár, de bennem baj van:
belémtestáltad Mohácsod, érzem,
te holtomiglan átvérzel rajtam.
Légy forgószél, őrült Színészkirály,
az legalább, ki a nagyranőtt sírból
szél-Krisztusként ragyogva kiszáll –
bömbölj magadra, hogy vivát, vivát,
hahotázd meg a Gyászbaborúltat -
a mozdonykerék-nagy koszorúkat
gurigáld a versemen át!
Wass Albert – Ha jön az ősz
Ha majd az ősz,
összegyűjt minden bánatot, s vele
a lelkemet behinti csendesen:
eljössz-e vigasztalni, kedvesem?
Eljössz-e akkor simogató szóval,
mikor a lelkem többé nem nevet,
s mesélsz-e majd, mikor a könnyem éget,
hajnal-fényből szőtt, színes-szép meséket,
amiket egyszer én mondtam neked?
Ha akkor eljössz:
áld`ni fogom a lábaid nyomát,
s áldott legyen a rózsaszínű út,
az út, melyen menni fogsz tovább,
áldott legyen a szív, mely erre kerget,
s áldott legyen, áldott legyen a lelked,
legyen a boldog álmok temploma.
Hanem azért
áldani foglak téged akkor is,
ha nem gondolnál rám többet soha
Úgy fáj már minden, minden idebenn:
a szó, s a mozdulat, s a csend is fáj,
minden, mi általreszket szívemen,
legyen az ember, muzsika, vagy táj.
Úgy fáj már minden, minden idebenn.
De néha egy-egy halk szó símogat,
s rejtekúton a szívembe talál,
s álomba ringatja a kínokat,
elaltatja a multat, s a jövőt.
Pedig be nehéz megtalálni már
az ösvényt, a szívembe vezetőt.
Gyom és gaz benőtte az utakat,
ördögpalánták ágaskodnak rajtok:
száraz kórók és keserű füvek,
minden, mi beteg szívemből kihajtott.
Mártír a szó, mely jó hozzám ez úton,
és szent a szív, mely küldi őt ezen,
s mely liliomok magvát hinti el
ott, hol különben csak bogáncs terem.
Áldott az óra és áldott a szél,
mely liliomok messze magvát hozza,
magot, melyből a békesség kikél.
Wass Albert - Szívpalota titka
Minden szívnek van egy csodakertje,
a kert közepében van egy palota,
s minden palotában egy fekete szoba.
A fekete szobában Csontvázember ül.
Sötéten. Egyedül.
Néha a palota zsivajába,
s a tavaszodba belehegedül.
Olyankor ősz lesz: vágyak, álmok ősze.
Halkan peregnek, mint a levelek.
(Szívedbe mintha ezer kés hasítna:
zokog, zokog a csontvázembered.)
Idegen szemektől kacagással véded,
jaj csak meg ne lássák: drágább mint a kincs!
Mások palotáit irigykedve nézed:
neki nincs! neki nincs!
Pedig:
minden szívnek van egy csodakertje,
s minden csodakertben van egy palota.
S bent, elrejtve mélyen, valahol, valahol:
minden palotában egy fekete szoba...
G. Ferenczy Hanna - Augusztus
Mint szépasszony, ki arra ébred,
hogy arcán megkopott a báj -
szeme fakó, az ajka sápadt -
olyan e nyárutói táj.
A szeme sír, de ő dacol még,
próbálja kendőzni magát,
a szél kajánul szertehordja
száradó sarjúk illatát.
Az ég kékje didergőn tiszta
de itt lent már minden fakul
nem lángol úgy a gladiólus,
a fákról sárga pille hull.
De még itt van, még küzd, csatázik,
övé a kert, határ, a rét -
utolsó, legszebb mosolygását
könnyelműn tékozolja szét.
lllyés Gyula - Jó érezni…
Jó érezni azt, hogy szeretlek
nagyon és egyre-egyre jobban.
Ott bujkálni a két szemedben,
rejtőzködni mosolyodban.
Érezni, hogy a szemeid már
szemeimben élnek és néznek,
s érezni azt, hogy szép, veled szép,
és csak veled teljes az élet.
Mit el nem értünk,
külön tévelyegve;
talán egy kis fészek adja meg
nekünk,
hol ajk az ajkon egymást
átölelve,
nevetve-sírva boldogok leszünk.
Nemes Nagy Ágnes – Nyári rajz
Hogy mit láttam? Elmondhatom.
De legjobb, ha lerajzolom.
Megláthatod te is velem,
csak nézd, csak nézd a jobb kezem.
Ez itt a ház, ez itt a tó,
ez itt az út, felénk futó,
ez itt akác, ez itt levél,
ez itt a nap, ez itt a dél.
Ez borjú itt, lógó fülű,
hasát veri a nyári fű,
ez itt virág, ezer, ezer,
ez a sötét gyalogszeder,
ez itt a szél, a repülés,
az álmodás, az ébredés,
ez itt gyümölcs, ez itt madár,
ez itt az ég, ez itt a nyár.
Majd télen ezt előveszem,
ha hull a hó, nézegetem.
Nézegetem, ha hull a hó,
ez volt a ház, ez volt a tó.
B. Radó Lili – Tudd meg
Tudd meg, én Neked fájni akarok,
emlék akarok lenni, mely sajog,
mert nem lehettem eleven valóság.
Tudd meg, nem láthatsz égő piros rózsát,
hogy ne én jussak róla az eszedbe,
akit engedtél elmenni csókolatlan.
Mert minden fájni fog, amit nem adtam,
és minden szó, mely kimondatlan maradt.
Nem láthatsz tengert s arany sugarat,
mely nem a szemem lesz s a mosolygásom
s hiába hunyod be szemed, hogy ne lásson,
mert a szívedbe égettem be magam.
Minden hajnal, minden nap alkonyata,
a rét, ahogy a harmatcseppet fogadja,
a könny, a vágy, a csók, a dal, az álom,
minden asszonykéz, minden férfivállon,
s az asszonyod, ha karodba veszed:
mert sohse voltam eleven valóság,
mindenütt, mindig, minden én leszek.
G. Ferenczy Hanna - Augusztus
Mint szépasszony, ki arra ébred,
hogy arcán megkopott a báj -
szeme fakó, az ajka sápadt -
olyan e nyárutói táj.
A szeme sír, de ő dacol még,
próbálja kendőzni magát,
a szél kajánul szertehordja
száradó sarjúk illatát.
Az ég kékje didergőn tiszta
de itt lent már minden fakul
nem lángol úgy a gladiólus,
a fákról sárga pille hull.
De még itt van, még küzd, csatázik,
övé a kert, határ, a rét -
utolsó, legszebb mosolygását
könnyelműn tékozolja szét.
Rónay György – Nyári album
Június
Még egyszer ez a koranyár, még egyszer ez a sárga
rózsaözön a kertben, a peónia-mámor.
Június. Hömpölyög a szélben a virágpor,
s havazva hull a nyárfák szösz virága.
Alkony eső után
Zápor volt délután. Csillámlik az esővert
nyárfalomb és a süppedt sírokon a moha.
Most csupa-csupa gyöngy a temetőkert,
s az égen szivárványlik a holtak mosolya.
Elvadult kert
Senki sem ültetett, nem vetett az idén itt:
látod, a kert mégis dúsan tenyészik:
sarjat hoz a gyökér, szárba szökik a mag.
Folytatják azt, amit az ember abbahagy.
Sétaút
Hányszor sétáltam erre, hány nyári s őszi napnak
alkonyát néztem innét? Számolnám, s számtalan.
A tó, a fák, az út: mind ugyanaz maradt. Csak
valahogy rövidebb lett, ami még hátra van.
Esti állomás
Alkonyul lassan a júniusi vasárnap.
Csillog a sín, a szemafor zöldet mutat.
Fáradtan szorongatják fonnyadó csokrukat,
akik az esti gyorsra várnak.
Vaníliák
Hát újra hajtotok, gyermekkorom
virágai, vaníliák a sírokon!
Bolyhos levelek közt bimbózik már a jelkép:
a kezdeté, amint a véghez közelebb lép.
Esti rózsák
Mikor az első csillag tüze a tavat éri,
a vörös rózsák elkezdenek égni,
égnek a vörös rózsák, mint a máglya.
Elhamvad rajta valamennyi sárga.
Magányosság
Ha eluntam magam, egy kutyával beszélek,
s egy macska hízeleg, lábamhoz dörgölődve.
Házamba a virágok ágaskodva benéznek,
s esténkint a magány stigmája süt fölötte.
Öregasszonyok
Ezek az öregasszonyok is megmaradtak.
Keretbe foglalja őket az ablak,
s ők csak ülnek, mint egy képen, mögötte.
Alighanem már örökkön örökre.
Pipacs
Egy hódító, elvágva csapatától:
az út mentén a réten egy pipacs nyit.
Nem jutott nagyobb része a világból,
de holtig őrzi ezt a talpalatnyit.
Naplemente
Hogy szikrázott! Milyen őrjöngve lángolt!
Micsoda eszeveszett tombolás volt!
S ebből se maradt utoljára más,
mint egy maroknyi hamvadó parázs.
Hasonlat
Mint ez a vén fa - zsibbadt gyökerébe
mégis elért a tavasz, noha késve.
Ága göcsörtös, odvas kérge mállik.
De csak annál gazdagabban virágzik.
Ugyanarra
Lesz gyümölcse a kései virágnak?
Vagy őszre, vén fa, mégiscsak kivágnak?
Aki a fákat termésükre méri,
enged talán még néhány nyarat érni.
Új nyár
A felhők lassan oszlanak. A párás délutánban
szinte tapintható az olajfák illata.
Ümmög a nád felől a béka-ballada,
s a stégen egy halász ül és vár. Újra nyár van.
Folytatás
Nyár van, a stégen egy halász ül. Mire vár?
Talán amire én, ötvenöt éve már.
Egy halra: felszökik a mélységből ragyogva,
megmutatja magát, s visszahull a habokba.
Tűz
Ég a kert, ég a tornác, a lépcső, a fal ég.
Nincs ki a tüzet oltsa, üres a villa még.
Hajnal óta lobog, s most is, az éjszakából
a krimzonrózsák tűzvésze lángol.
Vihar után
Szél űzi még az égen egy felhő szürke rongyát
a túlsó part fölött. Itt már levél se rebben.
Füstölögnek a réten az ázott szénaboglyák,
s lobogni kezd egy bükköny a hirtelen melegben.
Csupa vér
Leverte a rózsák szirmait a zápor:
körül a kerítés alja csupa vér.
Nyugaton az égbolt fölnyílt sebe lángol,
s elvérzik a nap, mire hazaér.
Csillagok
Előbb egy csillag. Azután egy másik.
Lassan már egy egész égboltnyi fény világít.
Aztán lehullik egy. Másik is hull utána.
Elkezdődik az ember éjszakája.
Ezt
Ezt festeni nem fáradó ecsettel,
erről beszélni soha meg nem unva,
és nézni, nézni, nézni...És ha egyszer
mégis véget ér, elkezdeni újra.
Vitézként
Jöjj, nyájas vendég, csendes alkonyat,
telepedjél kisded kertem füvére,
s hadd simogassam bársony arcodat,
míg ránk nem tör az Éj, álom s halál fivére.
A túlpart hegyei
Ha vihar lesz, közel jönnek sötéten.
Most kárpitjuk a párás messzeségben
lágyan lebeg a vízi kék felett,
s oly halványkékek, mint a képzelet.
Szúnyogok
Mennyi rettenetes szúnyog, muslica!
Hogy rajzanak az alkonyati fényben!
Még fél napjuk van, s mind halál fia.
De hiszen még én is csak alig éltem!
Mezei virág
Hányszor járt tollamon a halál és a nemlét,
és most el sem bírom képzelni, hogy ne lennék.
Légy mesterem, mező kicsiny virága:
csak virítasz, nem gondolsz a kaszára.
Megint öregasszonyok
Újra itt vagyok és újra benézek
ablakotokon, öregasszonyok.
Magam sem tudom mért, de valahogy
oly megnyugtató, hogy még mindig éltek.
Vén diófa
Ez a vendéglő itt a Vén diófa,
valóban öreg diófák alatt.
Még egy itat bor, még egy jó falat,
s hazamegyünk. Végére jár a nóta.
A doktor háza
A doktor egy napon meghalt. Talán a bortól.
Rózsái most elvadultan tenyésznek.
Köztük egy Vénusz csonka szobra posztol.
De vakon. Mint a halál és a végzet.
Kóródy Károly
Ki volt Kóródy Károly? Nem tudja már, csak a
kápolna előtt virágzó rózsafa.
Az hívebb mint a kő: minden évben kizengi
piros szirmaival. Csakhogy nem érti senki.
Pintyőke
Milyen csönd van itt! Alusznak a Ráczok,
Kutik, Ferenczik, Szimcsákok, Virágok.
Kedves pintyőke, énekelj nekik.
Ne törődj vele, hogy nem élvezik.
Egy sírra Szárszón
Itt nyugszik Cseh Erzsébet. Harminc évet élt.
Semmi sem teljesült abból, amit remélt.
Alszik egy csorba kő alatt örökre.
Három szál pipacs virágzik fölötte.
Ecetfa
Hullj, hullj, ecetfa keserű virága,
szitáld koronád alá zöld havad.
Álmodjék zöld telet Both István, Kuti Klára,
Gilicze Irma - mind a föld alatt.
A többi
Már csak a napot, ahogy kel s lemegy.
Már csak a lassan forduló eget.
Csak a Göncölt, tavasszal, nyáron, ősszel.
A többi úgyis elporlik idővel.
Végtelen
Nézem a vizet, a kék dombokat,
a fecskesuhanást, a lassú naplementét.
Ez most a megdicsőült végtelenség,
míg ketté nem szeli a gyorsvonat.
Faunfej
A Vén Diófában esténkint zene szól.
Lesi egy öregember a szomszéd fák alól.
Ott áll a kerítésnél órákon át.
Hold süti a lomb közt faunmosolyát.
Táviratos postás
Növendék garaboncás, pár keréken cikázva
száguld az utakon, füstöl nyomán a por.
Életet vagy halált rejt a vállán a táska,
s mögötte - atra cura - egy fekete kutya lohol.
Nád
Tudod, mi ez a hűvös illat? A korhadó nád -
de milyen tengermélyi messzeségből,
hogy évenkint legföljebb egyszer él föl,
de akkor egy egész múlt lelkét sodorja hozzád!
H. R.
Minden seb beheged. Beforrt az asszonyé is,
ki a fiát siratta. Most már gyászt nem visel.
De ha sétálni megy, bármerre indul el,
még most is minden út a temető felé visz.
Öreghegy
Loppal lépkedve már a dombokon az ősz jön.
Lassan hát magam is elfele készülődöm.
Széjjeltekintek az Öreghegyről tűnődve.
Intek egyet, s elindulok a völgybe.
Fecskék
Fecskéim, mennyit írtam rólatok!
Új fecskék vagytok? vagy ugyanazok,
és most - közös sors változó alakban -
csodálkoztok, hogy én még itt maradtam?
Változás
Reggel párás hideg volt, a floxok dideregtek.
Estére visszatért a nyár, újra meleg lett,
s a víz kéklő egén - nem e földre való
látomás - lassan úszik egy nagy, fehér hajó.
Esti párbeszéd
Milyen nyugodt a víz! S milyen mély fönt az ég!
- Mindjárt csillaga is lesz, és az is a tiéd.
Meddig? egy évre? ötre? vagy tízre is talán még?
- Ne kérdezd. Minden esztendő ajándék.
Nyárvég
Készülődnek a fecskék. Véget ér a nyár.
A délutánt hűvös kis szél borzolja már,
s rá a kertkapun a vadszőlő lombja rebben.
Napról napra ritkábban, és napról napra véresebben.
Angyal
Igazad van, mégis a reggel volt a legszebb,
a vadgalamb-zenében ébredés, amint
elborítja a zölden pezsgő fény a kertet,
s rebben a lomb: harkály villan, vagy angyal int.
A sinek mellett
Mennyit járkáltam itt is, kivált esős időben.
Itt a töltés salakján kevesebb a sár.
Ha elmegyek, helyettem néha majd visszajár
egy-egy regényalak, kin itt tűnődtem.
Történelem
Népvándorlás után, ha már nem hallani
távozó dobaját, s béke borul a partra,
a nád közül kiúsznak előörs hadai,
s kezdetét veszi a vadkacsák birodalma.
Kukoricák
Megyek a régi úton a kukoricás mellett.
Szólnak a szárak: "Hát te még itt vagy, öreg barátunk?"
Igen, előbb-utóbb mindenki elmegy.
Csak mi maradunk itt, akik töretésre várunk.
Őszelő
Reggel már csupa köd a part. Később a nád
körül fecskék köröznek, búcsúzkodó családok,
s időnkint idehallik a sima vízen át,
ahogy durrognak a túlparton a vadászok.
Vadlibák
"Híves, borongós", bár nem őszi még, de már
van benne valami szelíden ossziáni:
őszies már a nap. Rozsdállik a határ.
Reggel föltűntek a tó első vadlibái.
Madarak
Hogy fütyült a rigó! Hogy rikoltott a harkály!
Kakukk is szólt június elején.
Társam mostanra, őszapó, csak te maradtál.
S veled egy tél elé csirregő kis remény.
Wass Albert: Igazgyöngyök
Egyszer régen, mikor még nem volt bánat,
S a kék vizekben tündökölt a hold,
Tündér leány állott a tenger partján,
S a hab lágyan, szerelmesen dalolt...
De egy este... messze észak felől
Orkán hadával érkezett a tél,
A tündér sírt és fényes könnyeit
Zúgó tengerbe hullatta a szél...
Aztán elment... a tenger várta, várta,
És fodros habja többé nem dalolt.
Ködös, borongós, néma éjszakákon
Sötét vizén nem tündökölt a hold...
S a mélybe hallott tündér könnyekből
Lettek a fényes igazgyöngy szemek...
A gyöngyhalász néha megtalálja
A mélybe rejtett tündér-könnyeket...
Én is ilyen gyöngyhalász vagyok,
És verseim az igazgyöngyszemek…
Egyszer lelkembe zokogott egy tündér