Rónay György – Nyári album
Június
Még egyszer ez a koranyár, még egyszer ez a sárga
rózsaözön a kertben, a peónia-mámor.
Június. Hömpölyög a szélben a virágpor,
s havazva hull a nyárfák szösz virága.
Alkony eső után
Zápor volt délután. Csillámlik az esővert
nyárfalomb és a süppedt sírokon a moha.
Most csupa-csupa gyöngy a temetőkert,
s az égen szivárványlik a holtak mosolya.
Elvadult kert
Senki sem ültetett, nem vetett az idén itt:
látod, a kert mégis dúsan tenyészik:
sarjat hoz a gyökér, szárba szökik a mag.
Folytatják azt, amit az ember abbahagy.
Sétaút
Hányszor sétáltam erre, hány nyári s őszi napnak
alkonyát néztem innét? Számolnám, s számtalan.
A tó, a fák, az út: mind ugyanaz maradt. Csak
valahogy rövidebb lett, ami még hátra van.
Esti állomás
Alkonyul lassan a júniusi vasárnap.
Csillog a sín, a szemafor zöldet mutat.
Fáradtan szorongatják fonnyadó csokrukat,
akik az esti gyorsra várnak.
Vaníliák
Hát újra hajtotok, gyermekkorom
virágai, vaníliák a sírokon!
Bolyhos levelek közt bimbózik már a jelkép:
a kezdeté, amint a véghez közelebb lép.
Esti rózsák
Mikor az első csillag tüze a tavat éri,
a vörös rózsák elkezdenek égni,
égnek a vörös rózsák, mint a máglya.
Elhamvad rajta valamennyi sárga.
Magányosság
Ha eluntam magam, egy kutyával beszélek,
s egy macska hízeleg, lábamhoz dörgölődve.
Házamba a virágok ágaskodva benéznek,
s esténkint a magány stigmája süt fölötte.
Öregasszonyok
Ezek az öregasszonyok is megmaradtak.
Keretbe foglalja őket az ablak,
s ők csak ülnek, mint egy képen, mögötte.
Alighanem már örökkön örökre.
Pipacs
Egy hódító, elvágva csapatától:
az út mentén a réten egy pipacs nyit.
Nem jutott nagyobb része a világból,
de holtig őrzi ezt a talpalatnyit.
Naplemente
Hogy szikrázott! Milyen őrjöngve lángolt!
Micsoda eszeveszett tombolás volt!
S ebből se maradt utoljára más,
mint egy maroknyi hamvadó parázs.
Hasonlat
Mint ez a vén fa - zsibbadt gyökerébe
mégis elért a tavasz, noha késve.
Ága göcsörtös, odvas kérge mállik.
De csak annál gazdagabban virágzik.
Ugyanarra
Lesz gyümölcse a kései virágnak?
Vagy őszre, vén fa, mégiscsak kivágnak?
Aki a fákat termésükre méri,
enged talán még néhány nyarat érni.
Új nyár
A felhők lassan oszlanak. A párás délutánban
szinte tapintható az olajfák illata.
Ümmög a nád felől a béka-ballada,
s a stégen egy halász ül és vár. Újra nyár van.
Folytatás
Nyár van, a stégen egy halász ül. Mire vár?
Talán amire én, ötvenöt éve már.
Egy halra: felszökik a mélységből ragyogva,
megmutatja magát, s visszahull a habokba.
Tűz
Ég a kert, ég a tornác, a lépcső, a fal ég.
Nincs ki a tüzet oltsa, üres a villa még.
Hajnal óta lobog, s most is, az éjszakából
a krimzonrózsák tűzvésze lángol.
Vihar után
Szél űzi még az égen egy felhő szürke rongyát
a túlsó part fölött. Itt már levél se rebben.
Füstölögnek a réten az ázott szénaboglyák,
s lobogni kezd egy bükköny a hirtelen melegben.
Csupa vér
Leverte a rózsák szirmait a zápor:
körül a kerítés alja csupa vér.
Nyugaton az égbolt fölnyílt sebe lángol,
s elvérzik a nap, mire hazaér.
Csillagok
Előbb egy csillag. Azután egy másik.
Lassan már egy egész égboltnyi fény világít.
Aztán lehullik egy. Másik is hull utána.
Elkezdődik az ember éjszakája.
Ezt
Ezt festeni nem fáradó ecsettel,
erről beszélni soha meg nem unva,
és nézni, nézni, nézni...És ha egyszer
mégis véget ér, elkezdeni újra.
Vitézként
Jöjj, nyájas vendég, csendes alkonyat,
telepedjél kisded kertem füvére,
s hadd simogassam bársony arcodat,
míg ránk nem tör az Éj, álom s halál fivére.
A túlpart hegyei
Ha vihar lesz, közel jönnek sötéten.
Most kárpitjuk a párás messzeségben
lágyan lebeg a vízi kék felett,
s oly halványkékek, mint a képzelet.
Szúnyogok
Mennyi rettenetes szúnyog, muslica!
Hogy rajzanak az alkonyati fényben!
Még fél napjuk van, s mind halál fia.
De hiszen még én is csak alig éltem!
Mezei virág
Hányszor járt tollamon a halál és a nemlét,
és most el sem bírom képzelni, hogy ne lennék.
Légy mesterem, mező kicsiny virága:
csak virítasz, nem gondolsz a kaszára.
Megint öregasszonyok
Újra itt vagyok és újra benézek
ablakotokon, öregasszonyok.
Magam sem tudom mért, de valahogy
oly megnyugtató, hogy még mindig éltek.
Vén diófa
Ez a vendéglő itt a Vén diófa,
valóban öreg diófák alatt.
Még egy itat bor, még egy jó falat,
s hazamegyünk. Végére jár a nóta.
A doktor háza
A doktor egy napon meghalt. Talán a bortól.
Rózsái most elvadultan tenyésznek.
Köztük egy Vénusz csonka szobra posztol.
De vakon. Mint a halál és a végzet.
Kóródy Károly
Ki volt Kóródy Károly? Nem tudja már, csak a
kápolna előtt virágzó rózsafa.
Az hívebb mint a kő: minden évben kizengi
piros szirmaival. Csakhogy nem érti senki.
Pintyőke
Milyen csönd van itt! Alusznak a Ráczok,
Kutik, Ferenczik, Szimcsákok, Virágok.
Kedves pintyőke, énekelj nekik.
Ne törődj vele, hogy nem élvezik.
Egy sírra Szárszón
Itt nyugszik Cseh Erzsébet. Harminc évet élt.
Semmi sem teljesült abból, amit remélt.
Alszik egy csorba kő alatt örökre.
Három szál pipacs virágzik fölötte.
Ecetfa
Hullj, hullj, ecetfa keserű virága,
szitáld koronád alá zöld havad.
Álmodjék zöld telet Both István, Kuti Klára,
Gilicze Irma - mind a föld alatt.
A többi
Már csak a napot, ahogy kel s lemegy.
Már csak a lassan forduló eget.
Csak a Göncölt, tavasszal, nyáron, ősszel.
A többi úgyis elporlik idővel.
Végtelen
Nézem a vizet, a kék dombokat,
a fecskesuhanást, a lassú naplementét.
Ez most a megdicsőült végtelenség,
míg ketté nem szeli a gyorsvonat.
Faunfej
A Vén Diófában esténkint zene szól.
Lesi egy öregember a szomszéd fák alól.
Ott áll a kerítésnél órákon át.
Hold süti a lomb közt faunmosolyát.
Táviratos postás
Növendék garaboncás, pár keréken cikázva
száguld az utakon, füstöl nyomán a por.
Életet vagy halált rejt a vállán a táska,
s mögötte - atra cura - egy fekete kutya lohol.
Nád
Tudod, mi ez a hűvös illat? A korhadó nád -
de milyen tengermélyi messzeségből,
hogy évenkint legföljebb egyszer él föl,
de akkor egy egész múlt lelkét sodorja hozzád!
H. R.
Minden seb beheged. Beforrt az asszonyé is,
ki a fiát siratta. Most már gyászt nem visel.
De ha sétálni megy, bármerre indul el,
még most is minden út a temető felé visz.
Öreghegy
Loppal lépkedve már a dombokon az ősz jön.
Lassan hát magam is elfele készülődöm.
Széjjeltekintek az Öreghegyről tűnődve.
Intek egyet, s elindulok a völgybe.
Fecskék
Fecskéim, mennyit írtam rólatok!
Új fecskék vagytok? vagy ugyanazok,
és most - közös sors változó alakban -
csodálkoztok, hogy én még itt maradtam?
Változás
Reggel párás hideg volt, a floxok dideregtek.
Estére visszatért a nyár, újra meleg lett,
s a víz kéklő egén - nem e földre való
látomás - lassan úszik egy nagy, fehér hajó.
Esti párbeszéd
Milyen nyugodt a víz! S milyen mély fönt az ég!
- Mindjárt csillaga is lesz, és az is a tiéd.
Meddig? egy évre? ötre? vagy tízre is talán még?
- Ne kérdezd. Minden esztendő ajándék.
Nyárvég
Készülődnek a fecskék. Véget ér a nyár.
A délutánt hűvös kis szél borzolja már,
s rá a kertkapun a vadszőlő lombja rebben.
Napról napra ritkábban, és napról napra véresebben.
Angyal
Igazad van, mégis a reggel volt a legszebb,
a vadgalamb-zenében ébredés, amint
elborítja a zölden pezsgő fény a kertet,
s rebben a lomb: harkály villan, vagy angyal int.
A sinek mellett
Mennyit járkáltam itt is, kivált esős időben.
Itt a töltés salakján kevesebb a sár.
Ha elmegyek, helyettem néha majd visszajár
egy-egy regényalak, kin itt tűnődtem.
Történelem
Népvándorlás után, ha már nem hallani
távozó dobaját, s béke borul a partra,
a nád közül kiúsznak előörs hadai,
s kezdetét veszi a vadkacsák birodalma.
Kukoricák
Megyek a régi úton a kukoricás mellett.
Szólnak a szárak: "Hát te még itt vagy, öreg barátunk?"
Igen, előbb-utóbb mindenki elmegy.
Csak mi maradunk itt, akik töretésre várunk.
Őszelő
Reggel már csupa köd a part. Később a nád
körül fecskék köröznek, búcsúzkodó családok,
s időnkint idehallik a sima vízen át,
ahogy durrognak a túlparton a vadászok.
Vadlibák
"Híves, borongós", bár nem őszi még, de már
van benne valami szelíden ossziáni:
őszies már a nap. Rozsdállik a határ.
Reggel föltűntek a tó első vadlibái.
Madarak
Hogy fütyült a rigó! Hogy rikoltott a harkály!
Kakukk is szólt június elején.
Társam mostanra, őszapó, csak te maradtál.
S veled egy tél elé csirregő kis remény.
