Csillagpor - Versek a lélek melengetésére....

A vers a lélek, az elme és a szavak virága....

Friss topikok

Somlyó Zoltán - Két szív között

2011.01.16. 09:12 :: Eleison Kyra

 

Somlyó Zoltán - Két szív között

 

A szív forrong, lázad - de vár is...
Látod, hogy eljött ez a nyár is...
Hallod-e, hallod-e, kedves?

Fogd le a szíved, zárd le a szádat.
A nyár a fénybe hullott alázat.
Csitt, csitt... Légy engedelmes...

Forró a szél, hozzád nem enged. -
Köztünk a mély jázminlehellet...
Érzed-e, érzed-e, drága?

Az úton százszor elakadnak,
akik egymás felé rohannak,
nézve a hold sugarába...

Két szív suhan... S történjen bármi;
oly szép: nem remélni, de várni...
A száj ég, a szem szöge nedves...

Egy nap, egy perc egyszer majd hírt hoz...
Közeledünk... a csókhoz?... a sírhoz?...
Ki tudja, ki tudja, kedves...

Szólj hozzá!

Címkék: vers somlyó zoltán

Pilinszky János - Egy szenvedély margójára

2011.01.14. 06:49 :: Eleison Kyra

 

Pilinszky János: Egy szenvedély margójára

A tengerpartot járó kisgyerek
mindig talál a kavicsok közt egyre,
mely mindöröktől fogva az övé,
és soha senki másé nem is lenne.

Az elveszíthetetlent markolássza!
Egész szíve a tenyerében lüktet,
oly egyetlen egy kezében a kő,
és vele ő is olyan egyedül lett.

Nem szabadul már soha többé tőle.
A víznek fordul, s messze elhajítja.
Hangot sem ad a néma szakítás,
egy egész tenger zúgja mégis vissza.

Szólj hozzá!

Címkék: vers pilinszky jános

Szabó Magda - Elfogadlak

2011.01.13. 17:13 :: Eleison Kyra

 

Szabó Magda - Elfogadlak

 

Ki vagy te, aki
visszafogtad futásomat?
Mért vagy erősebb,
mint az ösztön,
mely más utat mutat?
Iszonyodásom menedékét,
mért szegetted velem a békét,
amelyet a földdel kötöttem,
hogy bírjam, ha föld lesz fölöttem?

Szóba sem álltam az idővel,
most alkuszom vele; hiába érzem,
hogy vulkán e föld,
hogy füstöl krátere,
riadozó álmom felett
neveli suta magzatát,
lebeg az együgyű reménység,
hogy te meg én, s a jegenyék talán,
akik hallgatták vad szivünk verését,
mi mégis, mégis, mégis...

Ó, talány, ki fejt meg téged?
Ha körülnézel, kiborul a táj,
feldőlt kosár, mikor mosolyogsz,
jó mezőn futkos valami nyáj,
ha megszólalsz, felemeli fejét a folyó,
úgy lesi beszéded. Téged szeretlek?
Téged, vagy a mindenséget?

A karcsú hegyek hajlatán
úgy lebben, mint a láng
ez a hajlékony, nyári éjszaka.
A ház. Haza. Világ.
Futni szeretnék, be az éj alá.
Ki van ott, aki hív?
Ha láthatnál most szívemig!
Mily zavart e szív.

Én nem örömökre születtem.
Neked mért örülök?
Rég nem lehetnek terveim.
Most mire készülök?
Bokám és útjaim szilárdak.
Most miért szédülök?
Jaj, mennyire félbemaradtam!
Hát mégis repülök?

Még nem tudom, mi vagy nekem,
áldás, vagy büntetés.
De elfogadlak, mint erem
e lázas lüktetést.
Hát vonj a sűrű méz alá,
míg szárnyam-lábam befenem,
s eláraszt villogó homállyal
az irgalmatlan szerelem.

 

Szólj hozzá!

Címkék: vers szabó magda

Radnóti Miklós - Két karodban

2011.01.13. 06:36 :: Eleison Kyra

 

Radnóti Miklós  -  Két karodban

 

Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te
hallgatlak.
Két karodban átölelsz te
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.

 

Szólj hozzá!

Címkék: vers radnóti miklós

Illyés Gyula - Farsang

2011.01.12. 06:32 :: Eleison Kyra

 

Illyés Gyula: Farsang

 

A zene harmadnapja szólt már,
harmadnapja a friss zene!
a kis parasztház harmadnapja
szinte keringett már bele!
A víg zenébe, ami nappal
megragadt még a ház körül,
de éjjel, már harmadik éje,
diadalmasan szétterült,
szétfolyt és fölszállt büszke jelként
s a kicsi ház, a tél, a hó
fölött lengett mint mesebéli
víg népekkel telt léghajó.

Örömmel, vígsággal, reménnyel
duzzadó léggömb odafent
a téli éjben s kosarában
mi a kis házban idelent,
a kis házban, hol harmadnapja
a konyha és a két szoba
a félfalunak volt etető-
itató paradicsoma
mérföldre szállott hivogatva
a káposzta, a bor szaga
s nem szállt hiába, ilyen lakzit
a környék nem látott soha!

Kamasz voltam már, serkedő
bajuszú embernyi diák,
hogy megmutassam álltam a tort,
álltam már három éjjen át,
fújtam a nótát és a füstöt,
s a sűrű füstfelhők alatt
forgattam kurjantva a tömzsi,
sikongó hajadonokat
és ittam egyre, ha egy percre
a zene el-elhallgatott
mintha temetnem kellett volna
valami nagy-nagy bánatot.

S nevettem egyre bár a bútól
majd leszakadt bent a szivem
forrón, bolondul megszerettem
a kis menyasszonyt, kit sosem
láttam azelőtt s aki itt is
zavartan és szégyenkezőn,
pirosan s egyre félszegebben
csak néha-néha tünt elő;
tétova szeme a szegénynek
s már kendőbe kötött feje
hirdette, hogy, mi már ilyenkor
megesik: megesett vele.

Néztem kerekded szöszke arcát
s úgy elfogott a fájdalom,
hogy ültömben csak végig nyultam
féltesttel ott az asztalon,
könny és kidőlt bor mosta arcom,
sírtam, minthogyha ezután
nem maradt volna, ő lett volna
a legeslegutolsó lány,
mintha megcsaltak volna, mintha
egy szép ígéret foszlana,
mintha a földön senki engem
nem szerethetne már soha.

Kint pisztolyok durrogtak egyre
hirdetve a hirt messzire
kutyák nyíttak, oh kivert ebként
nyittam volna én idebe,
nyeltem a bort, hogy csillapitsam
az őrületet, mit magam
félve figyeltem, de a bor csak
tűzre olaj volt, - magasan,
egyre dúsabban lángolt tőle
fájdalmam eladdig, amíg
ködlő szemmel már azt se tudtam
hogy a sok lány közt ő melyik.

Oh az a düh! Összefolyt minden.
Mindenre jól emlékezem,
mintha még egy alakba láttam
volna magamat mögülem.
Tudtam mit teszek s azt is tudtam,
mást teszek, amit akarok
börtönben voltam s tudtam azt is,
hogy rab vagyok, hogy vak vagyok
kapkodva forgolódtam. Hol vagy
te szép, egyetlen, drága lány!
Megnéztem mind. Nem emlékeztem.
Egyforma volt már mindahány.

Tehetetlenül, mint bűbájló
szemverés, varázslat alatt
bús mesehős kerestem azt ki
régi magamnak visszaad.
Jártam a párok közt s belül bár
csavart, fojtott a fájdalom
riadtan hallgattam a csengő
kacagást, tréfát ajkamon.
Derékon kaptam, akit értem
és roptam a táncot vele
a vad zenére, amely zengett,
bongott már harmad éjjele.

A zenére, mely itt cseng most is
fülembe és meg-megriaszt:
rajtad azóta is a vakság!
nem lelted meg ma sem magad!
A zenére, mely vad folyamként
sodort, forgatott pörgetett,
a zenére, mely végül mégis
valaki karjába vetett.
Magam sem tudom már mióta
keringtem, amikor szemem
észrevette, hogy órák óta
mindig egy lány táncol velem.

Csak szemem tudta ezt sokáig,
a szemem s még nem a szívem
A szemem s talán derekának
karcsúságáról tenyerem.
Egy lány, ugyanaz, járta vélem,
lebbent, fordult, de visszatért,
visszatért folyvást, megismertem
két vállamon már a kezét.
Ő jött velem az asztalhoz is,
mellettem ült, el nem maradt,
dugdosta, - már ahogy az illik, -
kezem elől a poharat.

Igy folyt az éj, a harmadik már,
egyre sűrűbben, vastagon.
Mintha gyötrődve egyszer kint is
jártam volna az udvaron.
Ott mondhattam el néki mindent:
holdat és csillagsereget
vélek látni szavát idézve:
«itt én is jó leszek neked!»
Ezt mondta, - búsan, vagy nevetve? -
nem tudom. Nem is szólt talán.
Se rá, se másra, semmire sem
emlékszem vissza ezután.

Reggel sápadtan, dideregve
oszolt a násznép a havon.
Az új párral a zene messze
szállt már egy zörgő fogaton.
Borzongva fürkésztem a csizmás
Nem ismertem meg közülük már,
nem ismertem már senkit itt -
Mintha akikkel együtt voltam,
az a vigadó, daloló
násznép maga is elszállt volna
egy mesebeli léghajón...

Kifosztva, idegenül, árván
tekintgettem magam köré
és botladoztam be a törpe
szánba apám, bátyám közé.
Futott a két ló, kövér combjuk
szapora változásai
mint másvilági szörnyű arcok
rettentő vigyorgásai
gúnyoltak, ugráltak előttem
amíg pillám le nem ragadt,
s köpte aztán is gyors patájuk
arcomba a havat, sarat.

 

Szólj hozzá!

Shelley - A szerelem filozófiája

2011.01.11. 15:29 :: Eleison Kyra

 

Shelley - A szerelem filozófiája

Forrás folyóba ömlik,
folyó az óceánba;
az egeknek folyton özönlik
vegyülő suhogása;
magány sehol; isteni jel
s rend, hogy minden tünemény
keveredjék valamivel -
Mért ne veled én?

A hegy csókolva tör égbe,
habot hab ölel, szorit, átfog;
egymást ringatva, becézve
hajlonganak a virágok;
a földet a nap sugara,
a hold a tengereket:
minden csókol... - S te soha
engemet?

(fordította: Szabó Lõrinc)

 

Szólj hozzá!

Címkék: vers szerelem szabó lőrinc shelley

Wass Albert - A szív

2011.01.10. 14:31 :: Eleison Kyra

 

Wass Albert: A szív

Nézted már a Szent-Anna tó vizét?
Milyen titokzatos, milyen sötét.
Semmit se látsz,
csak olykor egy-egy furcsa csillanást,
amint ezüst halak
suhannak mélységein át…

De olykor hírtelen
jön valami eltévedt sugár,
zöldes világra gyújtotta lent a mélyt,
s a mélynek vége nincs sehol, sehol…

Olyan a szív is,
mint a Szent-Anna tó titokzatos vize.
Elnézed néha: Zörgő kis doboz,
furcsa, lecsukott.
Hogy mikor, nem tudod:
de néha jön egy bomlott pillanat,
kitárul a mély, olyan szörnyű mély,
hogy előtte szédülve megállsz,
s imádkozol: Miatyánk, Szerelem
szenteltessék meg a Te neved…

Nézted-e már tavaszi napsugárban
a Szent-Anna tó haragoszöld vizét?

Nézted már a kedvesed szívét?

 

Szólj hozzá!

Címkék: vers szív wass albert

Johann Wolfgang Goethe - Könnyek vigasza

2011.01.07. 14:32 :: Eleison Kyra

Johann Wolfgang Goethe - Könnyek vigasza


Mért vagy oly szomorú, mikor
itt mindenki nevet ?
Valld csak be: sirtál, biztosan;
mutatja a szemed.

S ha sírtam is, elbújva - az
nekem volt fájdalom;
s oly édesen szakad a könny:
könnyít a kínomon.

Barátok vidám köre hív,
ne vesd meg a szivét,
s ha vesztettél, közöld velünk,
mi az a veszteség.

Ti mulattok, s nem sejtitek,
engem, szegényt, mi bánt.
Nem veszteséget siratok,
csak egy, csak egy - hiányt.

Akkor meg rázd föl magadat !
Fiatal vagy. A te
korodnak van még mersze és
küzdeni ereje.

Azt megszerezni nem tudom,
ahhoz kevés vagyok.
Úgy ragyog, és oly messze, mint
fönt az a csillag ott.

Csillagra nem vágyunk. Ha szép,
hát örülünk neki,
s a derűs éjben jólesik
rá föltekinteni.

Tekintek én rá, napra-nap
s ez minden gyönyöröm;
de éjeim hadd sírjam át,
míg jólesik a könny.

( Szabó Lőrinc fordítása)

Szólj hozzá!

Címkék: vers johann wolfgang goethe könny

Babits Mihály - Babona, varázs

2011.01.06. 14:21 :: Eleison Kyra

 

Babits Mihály: Babona, varázs


Nem szánom én az ostobát,
kinek üres a mennyek boltja:
ki méltó látni a csodát
az a csodát magában hordja.

 

Az este a kertek alatt
jártam és elborúlt az élet:
az Este varázspoharat
borított a földre hogy éj lett.

 

Hirtelen, árva éjszaka
(szomorú, mégis szép varázs volt);
és a fák alatt egymaga
lassan feljött az óriás hold.

 

Lám, mondtam, egy arany gyümölcs!
Égő gyümölcs az ében ágon!
Ó melyik napkeleti bölcs
varázsol ilyet Indiákon?

 

Ó nagy varázsló, titkos Est
ki elborítod e világot,
Kínod nedves ecsetje fest
zajtalan éjjel száz virágot:

 

varázsköpönyeget terít
kezed és elnyomja a későt; -
Szüzeknek alvó testeit
érni mintázza néma vésőd:

 

Te mintáztad őt is, te bölcs,
sok régi lányos éjszakáján
hogy érve majd arany gyümölcs
legyen életem ében fáján;

 

mert te vagy a nagy Érlelő. -
ekkor a hold feljött a fáról
furcsán mozogva jött fel ő
regélve még Amerikáról.

 

Felhők kapkodtak szerteszét
hideg sejtelmek szele támadt,
s halottam ideges neszét
a rángatózó ijedt fának.

Szólj hozzá!

Wass Albert - Mese az erdőről

2011.01.05. 09:40 :: Eleison Kyra

Wass Albert: Mese az erdőről   

 

Tudnod kell, kedvesem, hogy amikor a Jóisten a világot megteremtette, és már mindennel készen volt, összehívta négy legkedvesebb angyalát, hogy szétossza közöttük a világ kincseit. Az igazi kincseket.
Egyiknek a jóságot adta, hogy szálljon vele az emberek közé, és mindenkinek a szívébe tegyen egy kis darabkát.
A másodiknak a szeretetet adta, s a harmadiknak a békességet. Az angyalok pedig leszálltak a kincsekkel a földre.
Odamentek sorra minden emberhez. Az emberek azonban lezárták szíveiket nagy, súlyos lakatokkal. Gyűlölet, irigység, rosszindulat, kapzsiság őrizték a lakatokat. Isten angyalai hiába mentek egyiktől a másikig, a szívek nem nyíltak meg, s ők nem tehették beléjük a Jóisten ajándékait. A Jóisten pedig, aki mindent lát, látta ezt is és nagyon elszomorodott. Mert tudta, hogy baj lesz ebből. Háborúság, nyomor és pusztulás. Gyűlölet lakozik majd az emberek házaiban és jajgatástól lesz hangos a föld.
S ahogy a Jóisten ott szomorkodott, egyszerre csak elébe lépett a negyedik angyal, akiről bizony meg is feledkezett volt, és ezt mondta:
Hallgass meg engem, édes, jó Istenem! Lám, odaadtad angyaltársaimnak a jóságot, meg a szeretetet, meg a békességet, de ők bizony nem érnek velük semmit, amíg az emberek szíve zárva marad. Add nekem az erdőket, és én majd megnyitom velük az emberek szívét!
A Jóisten rácsodálkozott a kicsi angyalra, de aztán elmosolyodott, és ez a mosolygás olyan volt, mint amikor a nap fénye átragyog a felhőkön.
Próbáld meg, lelkecském, - mondta kedvesen a Jóisten, ahogy kívánod, neked adom az erdőket.

Azon a régi napon tehát Isten angyala lejött, hogy megszépítse az erdőt.
Kacagtak a fák, a virágok és a rétek. Kacagtak a manók és a tündérek, és fent a szikla tetején.
Csak öreg Csönd bácsi nem kacagott, hanem megrázta bosszúsan hosszú zuzmószakállát, úgy, hogy a kicsi csigák alig tudtak megkapaszkodni benne. Összehúzta köpenyét és messzire elhúzódott onnan, be az erdők legsötétebb mélyébe, mohos fák és még mohosabb sziklák közé.
Így na, - mondotta elégedetten az angyal, mert tetszett neki, hogy az erdő megéledt. Így na, most már rendben van minden.

Az erdő pedig élni kezdett. Úgy éppen, ahogy most is él. A szellő, akit ruhája ráncaiból rázott elő az angyal, járta a fákat, és a fák suttogva beszélgettek egymással. Úgy, mint ma is, éppen úgy. Vén fák odvában, sziklák üregeiben, bozótok sűrűjében matattak a manók, s tanítgatták az állatokat mindarra, amit tudni jó és hasznos. Mint ma is, éppen úgy. Tisztásokon, rejtett nyiladékok napfoltjain virágok nyíltak, s minden virágban egy tündérke lakott, hogy minden madár idejében megtanulja a maga dallamát, és senki az erdőben mérges bogyót ne egyék. Énekeltek, fütyörésztek, csiviteltek a madarak, mesélt a forrás. A Visszhang pedig ült a sziklán halványkék ruhában, és lógatta a lábát. Akárcsak ma, éppen úgy.

Az angyal pedig látta, hogy szép az erdő, és elindult, hogy megkeresse három társát: a Jóság angyalát, a Szeretet angyalát és a Békesség angyalát.
Gyertek, - mondta nekik, az erdő majd megnyitja az emberek szívét, és ti elhelyezhetitek benne a magatok kincseit.
Bevitte őket az erdő mélyébe, ott a legszebb tisztásra, amit azóta is Angyalok Tisztásának neveznek. Ott megpihentek és várták az embereket.

Jött az első. De hiába daloltak a madarak, hiába virágoztak a virágok, hiába suttogtak a fák, és hiába mesélte legszebb meséit a forrás, az ember nem látott és nem hallott meg mindebből semmit. Fejszét fogott, levágott egy fát, és elment vele. Szíve nem nyílt meg egyetlen pillanatra se. Rontó-ember volt.
Az angyalok nagyon elszomorodtak, amikor látták, hogy hiába szép az erdő, a rontó-ember nem látott meg belőle semmit. Megsiratták a szerencsétlent, amikor elment zárt szívvel, hidegen. Ez volt az első harmat a földön. Az estéli harmat. Angyalok könnye.

Aztán jött a második ember. Jött, de ő se látott meg semmit az erdőből. Vakon és süketen haladt a maga útján, fejét lehajtva hordta, és száraz rőzsét gyűjtött. Száraz ágakat keresett csupán az élő, csodaszép erdőben. Az ő szíve se nyílhatott meg. Jött és elment. Gyűjtő-ember volt, közönyös ember. Az angyalok megsiratták őt is, még jobban, mint az elsőt. És ez volt a második harmat az erdőn. A hajnali harmat.
Búsan álltak az angyalok a tisztás közepén, és sírtak. Siratták az embereket, akik nem látják meg a szépet. Sírtak a fák is, sírt a szellő, a virágok, a tündérek a virágokban. A patak is sírt, a csönd is sírt.

És ekkor jött a harmadik ember. Jött, megállt a tisztás széliben, és meghallotta sírni az erdőt. Meglátta a virágokat, a fákat. Meghallotta a csermelyt. És halkan mondta:
Istenem, milyen szép…
És abban a pillanatban lehullt a szívéről egy nagy, rozsdás lakat.

Akkor kelt a nap. Kacagó sugarai aranycsikókon nyargalták végig a fák tetejét. Szempillantás alatt felszáradt a harmat, szétfoszlottak a ködök. Ragyogott a kék ég, csillogtak a fűszálak. Egy sárgarigó felröppent a legmagasabb fenyő tetejére, és vidámat, nagyot füttyentett.
És erre egyszerre megszólalt minden madár. Kacagtak a virágok, és kacagott a patak. Tündérek táncoltak a fák alatt, bukfencet vetettek örömükben a manók. A szellő megcsiklandozta a fák leveleit, és fent a sziklán tavaszillatú madárdalokat énekelt a visszhang.
Milyen szép! – mondta még egyszer az ember.
Az angyalok pedig odaléptek hozzá, egyenként, lábujjhegyen és nyitott szívébe beletették a kincseket. A jóságot, a szeretetet és a békességet. Magasan, fönt az égben, fehér felhőtutajon a Jóisten ült, maga. És alámosolygott a földre.

Így volt ez bizony, lelkecském, s így van azóta is. Háromféle ember él a világon: a rontó-ember, a gyűjtő-ember és a látó-ember. Te látó-ember leszel, ugye?
Amikor az erdőre kimégy, figyelve lépj, és lábujjhegyen. Mihelyt a fák alá belépsz, és felrebben előtted egy rigó: akkor már tudnod kell, hogy az erdő észrevett.
Ha megállsz egy pillanatra, hallani fogod a szellőt, ahogy a fák között tovaoson. Te már tudod, hogy ezt a szellőt is az angyal rázta elő, köpenye ráncaiból. Ha jól figyelsz, a manókat is hallhatod: surrannak, matatnak itt-ott a sűrűben. Sok dolguk van, igyekezniük kell.
A virágokat is láthatod majd, és minden virág kelyhéből egy tündér les rád. Figyelik, hogy rontó-ember vagy-e? Azoktól félnek.
De te látó-ember leszel, és a tündérek ezt hamar felismerik. Kiülnek a virágok szirmaira, és kedvesen rád kacagnak. De akkor már a patakot is meghallod, ahogy neked mesél, csodálatos meséket az erdőről.
Csönd bácsi, az öreg, ő csak a fák közül, vagy egy szikla mögül les reád.

Kacagsz vagy énekelsz? A napsütötte sziklacsúcson egy kék ruhás lányka ül, lábait lógatja, és hangodra vidáman visszakacag. Te már ismered őt is ebből a meséből. Csönd bácsi nagyobbik leánya, Visszhang a neve.
Haladj bátran, egyre mélyebben az erdő közé. A fák alatt láthatod a harmatot, ahogy megcsillan a fűszálak hegyén. Jusson eszedbe, hogy angyalok könnye ez. Angyaloké, akik sokat sírnak még ma is, mert annyi embernek zárva marad a szíve a szép előtt.
De miattad nem sírnak már. Mosolyognak, amikor jönni látnak. Mosolyognak a fák is. A virágok legszebb ruhájukat öltik magukra, és megdobálnak láthatatlan puha illat-labdáikkal. Minden olyan szép, puha, és illatos körülötted, minden olyan tiszta és barátságos. Csak haladsz az erdőn át és arra gondolsz, hogy szép. A virágok, ahogy nyílnak. A fák, ahogy egymás közt suttogva beszélgetnek. A forrás, ahogy csobog. A madarak, ahogy dalolva, fütyörészve, csivitelve szökdösnek ágról-ágra. A mókusok, a nyulacskák, minden. Csak haladsz csöndesen, gyönyörködve, céltalanul, s egyszerre csak kilépsz az Angyalok Tisztására.

Nem is tudod, hogy ez az, mivel az angyalokat nem láthatja a szemed. Csak annyit látsz, csak annyit érzel, hogy csodálatosan szép
És megállsz. És abban a pillanatban megnyílik a szíved, és az angyalok észrevétlenül melléd lépnek, egyenként, lábujjhegyen, és belerakják kincseiket a szívedbe.
A legnagyobb kincseket, amiket ember számára teremtett az Isten. A jóságot, a szeretetet és a békességet.
Te minderről semmit nem tudsz akkor. Csak annyit hallasz, hogy a madarak nagyon szépen énekelnek, körülötted, és a patak nagyon szépen mesél. Csak annyit látsz, hogy nagyon szép az erdő. A fák, a virágok, a fű, a moha, a magas kék ég és rajta nagy, csillogóan fehér felhő, amelyiken a Jóisten ül és jóságosan alámosolyog.
Csak amikor visszatérsz újra az emberek közé, a rontó-emberek és a gyűjtő-emberek közé, és hiába gonoszok hozzád, te mégis jóval viszonzod gonoszságukat, szeretettel vagy mindenki iránt, és az élet legsúlyosabb perceiben is derű és békesség van a homlokodon.
Csak akkor látják meg rajtad, hogy az Angyalok Tisztásán jártál, kedvesem.

 

Szólj hozzá!

Címkék: mese történet erdő wass albert

Wass Albert - Látható az Isten

2011.01.04. 10:55 :: Eleison Kyra

 

Wass Albert – Látható az Isten

 

Fűben, virágban, dalban, fában,
születésben és elmúlásban,
mosolyban, könnyben, porban, kincsben,
ahol sötét van, ahol fény ég,
nincs oly magasság, nincs oly mélység,
amiben Ő benne nincsen.
Arasznyi életünk alatt
nincs egy csalóka pillanat,
mikor ne lenne látható az Isten.

De jaj annak, ki meglátásra vak,
s szeme elé a fény korlátja nőtt.
Az csak olyankor látja őt,
mikor leszállni fél az álom:

 

Ítéletes, Zivataros,
villám-világos éjszakákon.

 

Szólj hozzá!

Címkék: vers isten wass albert

Márai Sándor - Monológ

2011.01.03. 11:10 :: Eleison Kyra

 

Márai Sándor – Monológ

 

Akarok még hinni az életemben
s a mások életében - akarom,
hogy izmos és erős legyen karom
s földaloljak egy lobogó "igen"-ben.

Mert megbocsátottam mindenkinek
s szeretném, hogy nekem is
megbocsásson, ki tettenért
a pózon és csaláson
és ne vádoljon többé senki meg.

A múltat én elhordozom magammal
új életemre, mint zsákját a vándor:
hogy éltem egyszer én, Márai Sándor,

s emlékeimmel elmotozva élnék,
mert amit érdemeltem, rámtalált:
kaptam egy életet és egy halált.

Szólj hozzá!

Címkék: vers márai sándor

Ecsedi Éva - Csodás álmok jönnek

2011.01.02. 17:43 :: Eleison Kyra

Ecsedi Éva - Csodás álmok jönnek

ott, ahol a tenger-szem
csillogva hullámzik,
s madarak röppennek fel,
fel az égig,
ott, ahol a hegyek havas csúcsukkal
a magasba törnek,
ott, ahol az alpesi réten
az anemonák szirmai zenélnek,
ott, ahol a fenyők közt álmosan
bújik a napsugár,
ott a selymes fűben fekve
a kék eget nézem már,
arcod látom felhők közt,
árnyakat a fényben,
s ha szél borzolja hajam,
mint kezed simítása,
elképzelem milyen lenne
szíved dobbanása,

s látom repülni a türkizkék madarat
ott, ahol egy árnyas lombú fa alatt
ülök és rád gondolok, rád gondolok,
könnyeim erednek'
ott a pipacsok közt, végre,
csodás álmok jönnek...

Szólj hozzá!

Címkék: vers álom ecsedi éva

Kányádi Sándor - Csendes pohárköszöntő újév reggelén

2011.01.01. 13:49 :: Eleison Kyra

 

Kányádi Sándor: Csendes pohárköszöntő újév reggelén

Nem kívánok senkinek se
különösebben nagy dolgot.
Mindenki, amennyire tud,
legyen boldog.
Érje el, ki mit szeretne,
s ha elérte, többre vágyjon,
s megint többre. Tiszta szívből
ezt kívánom.
Szaporodjon ez az ország
Emberségbe’, hitbe’, kedvbe’,
s ki honnan jött, soha soha
ne feledje.
Mert míg tudod, ki vagy, mért vagy,
vissza nem fognak a kátyúk…
A többit majd apródonként
megcsináljuk.
Végül pedig azt kívánom,
legyen béke. –
Gyönyörködjünk még sokáig
a lehulló hópihékbe’!

                               (1956)

Szólj hozzá!

Címkék: vers tél újév kányádi sándor

Arany János - Alkalmi vers

2010.12.31. 19:56 :: Eleison Kyra

Arany János: Alkalmi vers

Az uj évet (ócska tárgy!)
Kell megénekelnem,
Hálálkodva, ahogy illik,
Poharat emelnem.
Mit van mit kivánni még
Ily áldott időben? -
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Olcsó legyen a kenyér,
A gabona áros;
Jól fizesse a tinót
S nyerjen a mészáros,
Mérje pedig szöszön-boron,
Font kijárja bőven.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Senkinek a nyakára
Ne vigyenek kontót;
Valaki csak ráteszen,
Nyerje meg a lottót;
Annyi pénzünk legyen, hogy!
Még pedig pengőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Szegény ember malacának
Egy híja se essék;
Messze járjon dög, halál,
Burgonya-betegség;
Orvos, bakó a díját
Kapja heverőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Tücski-hajcski baromnak
Sokasuljon lába;
Boci járjon mezőre,
Gyermek iskolába;
Gyarapodjék a magyar
Számra, mint erőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Kívül, belül maradjon
Békében az ország;
A vásárra menőket
Sehol ki ne fosszák.
Béke legyen a háznál
És a szívredőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

A biró is, mint eddig,
Tisztét jól betöltse:
Víz kedviért a babát
Soha ki ne öntse;
Emberiség, igazság
Egyik serpenyőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Zenebona, babona,
Huzavona vesszen!
Visszavonás, levonás
Minket ne epesszen.
Legyen egység, türelem,
Hit a jövendőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Nagy uraink (ha élnek)
Nőjenek nagyobbra;
Áldozzanak, legyen is mit,
Mégse üssék dobra;
Nemzetiségünk mellett
Buzogjanak hően.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Író pedig írónak
Szemét ki ne ássa, -
Ne is legyen az idén
Napfogyatkozása
Jó erkölcs-, eszme-, hírnév-,
S előfizetőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Mire üssek még pohárt?
Asszonyi hűségre?
Barátság-, polgár-erény-,
Vagy mi más egyébre?
Hiszen ezek közöttünk
Vannak kelendőben.
Tudj' Isten, mi minden nincs
Ez uj esztendőben!

                                   (1853)

Szólj hozzá!

Címkék: vers arany jános újév

Áprily Lajos - A sebek fájtak

2010.12.30. 22:26 :: Eleison Kyra

 

Áprily Lajos - A sebek fájtak


A harcot megküzdöttem emberül,
sajgó sebet kaptam bőségesen.
Akkor leszek vén menthetetlenül,
ha már a lelkem nem tud fájni sem.

 </

Szólj hozzá!

Címkék: vers áprily lajos

Wass Albert - Magányosság erdeje

2010.12.29. 20:21 :: Eleison Kyra

 

Wass Albert - Magányosság erdeje


Ez itt a magányosság erdeje.
Itt én vagyok csak; én és valaki
valaki, akit nem is ismerek.
És aki mégis, mégis elkísér
akármeddig megyek.
Valaki, akit mégsem ismerek.

S van itt egy álmom: különösen szép
és különösen mégis fáj nekem:
Valaki egyszer majd elémbe lép
és megfogja két tévelygő kezem
lecsókolja két könnyező szemem...
Valaki majd az életembe lép
aki százszor több, mint az életem.
Van itt egy álmom: különösen szép
és különösen, mégis fáj nekem...

Ez itt a magányosság erdeje.
Itt én vagyok csak, én és valaki.
Valaki, akit nem ismerek
és akiről még tudnom sem szabad:

Bár jobban szeretem, mint magamat.

Szólj hozzá!

Címkék: vers wass albert

József Attila - Várlak

2010.12.28. 16:57 :: Eleison Kyra

 

József Attila – Várlak

 

Egyre várlak. Harmatos a gyep,

Nagy fák is várnak büszke terebéllyel.

Rideg vagyok és reszketeg is néha,

Egyedül olyan borzongós az éjjel.

Ha jönnél, elsimulna köröttünk a rét

És csend volna. Nagy csend.

De hallanánk titkos éjjeli zenét,

A szívünk muzsikálna ajkainkon

És beolvadnánk lassan, pirosan,

Illatos oltáron égve

A végtelenségbe.

 

1922. nov. 12.

Szólj hozzá!

Címkék: vers józsef attila várlak

Puskin - Téli reggel

2010.12.28. 08:50 :: Eleison Kyra

Puskin – Téli reggel

Csodás idő: fagy - napsütésben,
s te szenderegsz még, drága szépem?
Kelj fel, elmúlt az éjszaka.
Még álom rezg szemed tavában,
ébredj észak szép hajnalában,
s kelj föl, mint Észak csillaga.

Az este még, tudod, vihar dúlt,
a szél felhőt kergetve zajdult...
A hold, a sápadt és sovány,
sárgán bujkált felhők nyomában...
Te búsan ültél kis szobádban,
de mindez elmúlt mára, lám.

Ma kéklőn domborul a mennybolt,
a hó leplén nincs csöppnyi szennyfolt,
szűzen fehérlik rajt a fény;
csak távol erdők barna fátyla,
sötétlik a zöld fenyők sudárja,
s a nap sétál a tó jegén.

Borostyánszínű fényben fürdő
szobánkban izzik már a kürtő,
a kályhatűz vígan recseg,
be jó is itt a langymelegben!
De még jobb lesz a friss hidegben
szánkázni, kedvesem, veled.

Tüzes csikó röpíti szánunk,
hajrá, vidáman messze szállunk,
a tarlót is bejárjuk ott,
hol nyáron zöldelt, és az erdőt,
a nemrég lombosan merengőt,
s minden szívünkhöz nőtt zugot.

(Lányi Sarolta)

Szólj hozzá!

Címkék: vers tél alexander puskin

Csanádi Imre - Karácsony angyalai

2010.12.27. 09:41 :: Eleison Kyra

 

 

Csanádi Imre: Karácsony angyalai



December, fekete hónap, Lesben a pőre szelek.
Tar fákon, tar venyigék közt néma sötét feszeleg,
és sárga-piros kacatokként kései, gyér levelek.

Megzendül a nyers elem: ujjuj! Táncol a dőre sereg,
röpködne a talmi madárraj, csak nem szól, nem csicsereg.
Ádvent szakad ágra, világra: már várja mind a telet.

Üzenget a tájnak a tél, közeleg a kegyes Karácsony.
Az utolsó megtűrt levél első cicomája a fákon.
Fácánok, őzek, kósza nyulak ámuldoznak avítt csodákon:

Békével töltözik a völgy, csönd gyűlik földünkre, bársony-
egyszer csak, egyszer, angyalok szállnak alá zizegő szárnyon.
Fehér, fehér lesz, minden fehér- kivirágzik minden madárnyom.

 

Szólj hozzá!

Címkék: vers karácsony csanádi imre

Wass Albert - Karácsonyi mese II. rész

2010.12.26. 22:24 :: Eleison Kyra

 

 Wass Albert: Karácsonyi mese 2. rész

 

"Minek kínlódsz ezzel a fával? - kérdezte meg az angyal. - Hiszen ha tüzet gyújtanál belőle magadnak itt, ahol állsz, megmelegedhetnél mellette."
"Jaj, lelkem, nem tehetem én azt - felelte az ember. - Asszonyom, s kicsi fiacskám van otthon, kik fagynak meg, s olyan gyöngék már, hogy idáig nem jöhetnének el. Haza kell vigyem nekik ezt a fát, ha bele is pusztulok."
Az angyal megsajnálta az embert, és segített neki a fával, s mivel az angyaloknak csodálatos nagy erejük van, egyszerre csak odaértek vele a sárból rakott kunyhóhoz, ahol a szegény ember élt. Az ember tüzet rakott a kemencében, s egyszeriben meleg lett tőle a kicsi ház, s míg egy sápadtra éhezett asszony s egy didergő kisfiú odahúzódtak a tűz mellé melegedni, az angyal meggyújtott egy gyertyát az ember szívében, mert jóságot talált abban.
"Édesanyám, éhes vagyok..." - nyöszörögte a gyermek, s az asszony benyúlt a rongyai közé, elővett egy darab száraz kenyeret, letörte az egyik sarkát, s odanyújtotta a gyermeknek.
"Miért nem eszed meg magad a többit? - kérdezte az angyal. - Hiszen magad is olyan éhes vagy, hogy maholnap meghalsz."
"Az nem baj, ha én meghalok - felelte az asszony -, csak legyen mit egyék a kicsi fiam."
S az angyal ott nyomban meggyújtotta a második gyertyát is, és odahelyezte az asszony szívébe.
A gyermek leharapott egy kis darabot a kenyér sarkából, aztán megszólalt:
"Édesanyám, elhozhatom két kis játszótársamat a szomszédból? Ők is éhesek, s nincs tűz a házukban. Megosztanám velük ezt a kis kenyeret, meg a helyet a tűznél!"
Az angyal pedig meggyújtotta a harmadik gyertyát is, és odaadta a kisfiúnak, aki boldogan szaladt ki a gyertyával a sötét éjszakába, hogy fénye mellett odavezesse kis társait a tűzhöz és a kenyérhez.

S pontosan ekkor érkezett el az utolsó előtti nap, és az Úristen alánézett a földre, s a nagy-nagy sötétségben meglátott három kis pislákoló gyertyalángot. És úgy megörvendett annak, hogy az angyal mégis talált jóságot a földön, ha nem is többet, csak hármat, hogy azon nyomban megszűntette a sötétséget, visszaparancsolta a napot az égre, s megkegyelmezett az emberi világnak.
S azóta minden esztendőnek a vége felé az Úristen emlékeztetni akarja az embereket arra, hogy a gonoszság útja hova vezet, s ezért ősszel a napok rövidülni kezdenek, a sötétség minden este korábban szakad alá, és minden reggel későbben távozik, hideg támad, és befagynak a vizek, s a sötétség uralma lassan elkezdi megfojtani a világot. Mi emberek pedig megijedünk, s eszünkbe jut mindaz a sok rossz, amit elkövettünk az esztendő alatt, és amikor eljön a legrövidebb nap, és a Világosság angyala alászáll közénk jóságot keresni, egyszerre mind meggyújtjuk a karácsonyfák gyertyáit, hogy az Úristen ha alátekint, fényt lásson a földön, s megbocsássa a bennünk lévő jó miatt a bennünk lévő rosszat.

- Ez a karácsony igazi meséje - fejezte be nagyapánk ott a kandalló mellett azon a régi-régi karácsonyestén -, én pedig azért mondtam el nektek, gyerekek, hogy megjegyezzétek jól, és emlékezzetek reá. Mert ez a mi emberi világunk újra építeni kezdi a Bábel tornyát, melyben egyik ember nem értheti meg a másikat, jelszavakból, hamisságokból, elfogultságokból és előítéletekből, s jönni fog hamarosan az irigység is, a rosszindulat, meg a gonoszság, melyek miatt az Úristen újra pusztulásra ítéli majd az embert. Tolvajlás és gyilkosság fog uralkodni a földön, s ha a nyomorúság és a nagy sötétség rátok szakad majd, akarom, hogy emlékezzetek: csak a szívetekben égő gyertya menthet meg egyedül a pusztulástól.

Szólj hozzá!

Címkék: wass albert karácsonyi mese

Wass Albert - Karácsonyi mese I. rész

2010.12.26. 22:21 :: Eleison Kyra

 

 Wass Albert: Karácsonyi mese   1. rész

Nagyapánk ott ült szokott helyén a kandalló mellett, s olykor egy-egy bükkfahasábot vetett a sziporkázó tűzre. A szűzdohány füstje kék felhőbe burkolta pipázó alakját ott a nagyszoba végiben, s ezüstös szakállán olykor megcsillant a láng.
Mi gyermekek a mennyezetig érő, gyertyafényben izzó karácsonyfa körül álltunk elfogódottan és izgalomtól elmeredt szemmel, és sóvár pillantásokat vetve a karácsonyfa alatt fölhalmozott ajándékokra, hűségesen elénekeltük a Mennyből az angyal összes verseit. Ének után apám fölolvasta a betlehemi csillag történetét a Bibliából, elmondtuk közösen a karácsonyi imádságot, s azzal nekiestünk a játékoknak, akár karámba szorított birkanyájnak az éhes farkascsorda.

Kis idő múltával nagyapánk megszólalt ott a kandalló mellett a maga érdes vénemberhangján:
- Aztán tudjátok-é - kérdezte -, hogy miképpen keletkezett tulajdonképpen a karácsony?
- Akkor született a Jézus Krisztus - felelte Margit húgom okosan új babaháza előtt térdepelve, s nagyapánk bólintott rá.
- Ez igaz - mondta -, mert hogy ő volt az Úristen legnagyobb karácsonyi ajándéka az emberi világ számára. De maga a karácsony már régen megvolt akkor. Ha ideültök mellém a tűzhöz, elmondom, hogyan keletkezett.
Köréje gyűltünk a szőnyegre, mindegyikünk valami új játékot cipelve magával, s figyelmesen lestük a száját, mert nagyapánk nagyon szép és érdekes meséket tudott ám.

- Hát az úgy volt - kezdte el, miután nagyot szippantott a pipájából -, hogy réges-régen, amikor Noé apánk unokái megépítették volt a Bábel tornyát, s annak ledőlte után nem tudták megérteni egymást többé, mert az önzés összezavarta a nyelvüket, az irigység és az elfogultság egyre jobban és jobban kezdett elhatalmasodni ezen a földön. Aki nem volt olyan ügyes, mint a szomszédja, azt ölte az irigység, hogy a másiknak szebb háza van. Aki rest volt megművelni a földjét, az irigyelte azt, akinek szebb búzája termett, s mikor az irigykedés már igen-igen elhatalmasodott az embereken, akkor megszületett benne a gonoszság. A rest lopni kezdett, a tolvaj gyilkolni, s a kéregető rágyújtotta jótevőjére a házat. Addig-addig, hogy egy napon aztán az Úristen odafönt az égben megsokallotta az emberek gonoszságát, s rájok szabadította a sötétséget és a hideget.
A nap eltűnt az égről, a vizek befagytak, s a rablógyilkos számára nem termett többé semmi az elrablott földön. Nagy fázás, éhezés és pusztulás következett ebből az egész emberi világra. Mikor pedig már közeledett erősen az idő, mikor minden emberi életnek el kellett volna pusztulnia a földön, az Úristen odaintette maga mellé kedvenc angyalát, a Világosságot, és ezt mondta neki:
"Eridj le, hű szolgám, s nézz körül a földön, melyet gonoszsága miatt pusztulásra ítéltem. Vizsgálj meg minden embert, asszonyt és gyermeket, s akiben még megtalálod egy csöpp kis nyomát a jóságnak, annak gyújtsál gyertyát a szívében. Én pedig majd az utolsó előtti napon alánézek a földre, s ha csak egy kicsike világosságot is látok rajta, megkönyörülök az emberi világon, s megváltoztatom az ítéletet, amit kiróttam rája."
Ezt mondta az Úristen, s a Világosság angyala alászállott a földre, hogy teljesítse a parancsot. A föld sötét volt és hideg. Mint a csillagtalan, zimankós téli éjszaka, olyan. Az emberek tapogatózva jártak az utcákon, s akinek még volt egy darabka száraz, fagyott kenyere, az elbújt vele a pincék mélyére, hogy ne kelljen megossza mással. Egy birkabőr bundáért meggyilkolta apját a fiú, s akinek még tűz égett a kemencéjében, az fegyverrel őrizte szobája melegét a megfagyóktól. Az angyal nagyon-nagyon elszomorodott, hogy hasztalan járta az emberi világot, mert nem talált benne sehol egy fikarcnyi jóságot sem.

Lassanként kiért a városból, s ahogy a dűlőúton haladt fölfele a hegyek irányába, egyszerre csak összetalálkozott a sötétben egy emberrel, aki egy döntött fát vonszolt magával kínlódva. Kiéhezett, sovány ember volt, s csak szakadt rongyok borították a testét, de mégis húzta, vonszolta magával a terhet, bár majdnem összeroskadt a gyöngeségtől.

 

folyt. köv.

Szólj hozzá!

Címkék: wass albert karácsonyi mese

Katona Klári - Legyen ünnep

2010.12.26. 10:35 :: Eleison Kyra

 

Katona Klári – Legyen ünnep

 

Nekem úgy tűnik, egyszer a szél megkavart mindent,
Ezért létezünk is olyan rendezetlenül,
Egyszer belöktek minket egy ajtón, s majd kilöknek,
S közben mi tűrünk mindent olyan rendületlenül
És csak egy pár kíváncsi lépett néha félre,
Amilyen te voltál, s amilyen egyszer voltam én,
De azt is úgy tettük, hogy senki nem vett észre,
Ezért még ma is oly messze vagy tőlem, a szeretet ünnepén.
S maradtak hétköznappá szürkült színes álmok,
S maradtunk valósággá törpült óriások,
S itt állnak körben a gyermekek,
Kiáltanunk ezért nem lehet.
Miért zavarnánk pont mi meg ezt a legszentebb ünnepet?

Legyen ünnep az égben, és ünnep a földön,
már engem rég nem érdekel,
pedig égnek a gyertyák, s a könnyem kicsordul:
Miért, miért nem lehetsz itt közel?

Legyen ünnep az égben, és ünnep a földön,
de Te messze vagy, nem érlek el...
Ahogy égnek a fények, én is elégek...
ha nem lehetsz, miért nem lehetsz itt, közel?

A dolgok úgy szakadnak félbe, mint az élet:
Lehetett nagyszerű, de mégsincs ráadás.
Már azt is eltűröm, hogy csak a lelkem lásson téged,
Nem szabad együtt lennünk, mert azt el nem tűrné más.
Én is beálltam, és beállsz te is a sorba,
Hogy ki melletted áll, annak fogd kezét,
És ha a kép előtted lassan összefolyna,
Nem kell felelned senkinek a véletlen könnyekért,
Hiszen erre vártunk, s ma újra összegyűltünk,
Hogy egy évben egyszer boldogok legyünk,
Itt állnak körben a gyermekek,
Kiáltanunk ezért nem lehet,
Miért zavarnánk pont mi meg ezt a legszentebb ünnepet?

Legyen ünnep az égben, és ünnep a földön,
már engem rég nem érdekel,
pedig égnek a gyertyák, s a könnyem kicsordul:
Miért, miért nem lehetsz most közel?

Lehet ünnep az égben, és ünnep a földön,
de Te messze vagy, nem érlek el...
S ahogy égnek a fények, én is elégek...
ha nem lehetsz, miért nem lehetsz most közel?

Miért nem lehetsz itt közel ?

Szólj hozzá!

Címkék: karácsony dalszöveg katona klári

B. Radó Lili - Három fenyőfa

2010.12.25. 22:54 :: Eleison Kyra

 

B. Radó Lili - Három fenyőfa

Három fenyőfa állt egy dombtetőn. A legnagyobbik fa szép és egyenes volt, erős, messze nyúló ágai voltak. A kisebbik fenyő nem volt olyan terebélyes, de napról napra fejlődött és növekedett. A harmadik fenyő azonban igazán nagyon kicsi volt, vékony törzsű és egészen alacsony.

- Bárcsak olyan nagy és erős lennék, mint a Legnagyobb fenyő! - sóhajtotta ez a kicsike fa.

Nagyon hideg tél volt ebben az esztendőben. A földet belepte a hó. Karácsony közeledett.
- Bárcsak eljönne értem Télapó, és elvinne karácsonyfának! - sóhajtott a Legnagyobb fenyő.
- Bárcsak engem vinne! - mondta a Kisebbik fenyő.
- Bárcsak engem választana! - kívánta a Harmadik Fácska.

Egy napon fázós kismadár jött szökdécselve feléjük. Megsérült a szárnya, s ezért nem tudott repülni.
- Kérlek, Legnagyobb fenyő, itt maradhatnék az ágaid közt? - szólította meg félénken a kismadár a fát.
- Nem lehet - mondta a Legnagyobb fenyő. - Nem használhatok madarakat az ágaim közt, mert éppen karácsonyfának készülök.
- Pedig úgy fázom - panaszolta a kismadár, a Legnagyobb fenyő azonban nem is válaszolt.

Így hát a törött szárnyú kismadár odább ugrált a Kisebbik fenyőhöz.
- Kedves Kisebbik fenyő megengednéd, hogy itt maradjak az ágaid között? - kérdezte.
- Nem - felelte a Kisebbik fenyő. - Nem ringathatok semmiféle madarat az ágaim között, mert hátha éppen most vinne el valaki karácsonyfának.

Ekkor szegény didergő kismadár továbbugrált a Harmadik Fácskához.
- Drága kicsi fenyő, itt maradhatnék az ágaid között? - kérdezte.
- Hogyne maradhatnál, kismadár - felelte a Harmadik Fácska. - Bújj csak egészen hozzám. Majd megmelegítelek, amennyire csak tőlem telik.

A kismadár felugrott a Harmadik Fácska ágai közé, ott nyomban el is aludt. Hosszú idő múlva a Harmadik Fácska édes, halk csengettyűszót hallott. A hangok egyre közeledtek, már egészen ott hallatszottak a dombon. Elhagyták a Legnagyobb fenyőt, elhaladtak a Kisebbik fenyő előtt is, de amikor a Harmadik Fácska elé értek, elhallgattak.

Mind a három fácska látta az apró csengettyűket. Egy rénszarvas húzta szép, kicsi szánkón csüngtek, amelyből most kiszállott az utasa.
- Télapó vagyok- mondta - Karácsonyfát keresek egy nagyon kedves kicsi gyermek számára…
- Vigyél engem! - kiáltotta a Legnagyobb fenyő.
- Engem vígy! - ágaskodott a Kisebbik fenyő.

A Harmadik Fácska azonban meg sem szólalt.
- Te nem szeretnél eljönni ? - kérdezte tőle a Télapó.
- Dehogynem! Nagyon szeretnék - felelte a Harmadik Fácska. - De hát itt kell maradnom, hogy vigyázzak erre a beteg kismadárra. Éppen elaludt.
- Kicsike fa - mondta a Télapó -, te vagy a legszebb fácska a világon! Téged viszlek magammal.

Azzal gyöngéden kiemelte őt a földből, olyan óvatosan, hogy az ágai közt megbúvó kismadár fel sem ébredt. Aztán szánkójába állította a csöpp fenyőt a kismadárkával együtt, majd maga is beült mögéjük. És a kicsi szánkó ezüstös csengettyűszóval tovasuhant velük a karácsonyi havon…

Szólj hozzá!

Címkék: történet karácsony b radó lili fenyőfa

Garay András - Karácsonyi történet

2010.12.25. 21:37 :: Eleison Kyra

Garay András: Karácsonyi történet

(SERBÁN ANDRÁS igaz székely ember emlékének)

Mi, gyerekek, nagyon vártuk az első havat. Karácsonytájt érkeztek meg nyugat felől a szürke fellegek, s letették terhüket a hegyek koszorúja övezte völgyben, de nem olyan városias, hosszú szállingózás módján, hanem vastag bunda alá került a táj, a falu. Az iskolának akkor egyszeribe vége szakadt, a szünidő kezdetét nem a kalendárium betűi, hanem az első hó jelentette. Mi már december eleje óta a reggeli felkelés után azonnal az ablakhoz siettünk, hogy ledörzsölve a jégvirágokat, megláthassuk az elsõ havat, szabadságunk kezdetét.
Idén sem kellett csalódnunk. Már november végén megjelentek a fellegek, András-napra már hósipka borította a Kömöge tetejét, s december közepén egy éjszaka két arasznyi hó hullott, beterített mindent, s mesevilágot varázsolt a környékre.
Hurrá! - rohantunk vissza az ablaktól, s sarokba dobva az iskolatáskát, lázasan kezdtük szőni a szünidei terveket. Kertünk vége a hegyek lábáig nyúlott, s kukoricacsutkát cipőnkre kötve vígan siklottunk a havon. Csúszkálással, ródlizással telt az idő, s este, mikor a konyhában egybegyűlt a család, hallgattuk az öregek szavát, apám, Márton tréfálkozásait, a világ gondját, s körülfogott bennünket anyám szerető gondoskodása.
Kezdetét vette a sütés-főzés, a készülődés. Hamarosan itt a karácsony.
S mikor apánk egy este azt mondta, hogy másnap levágjuk a disznót, tudtuk, már csak napok vannak hátra, s esténként leszakítva a leveles naptár lapjait, mi, gyerekek, lestük azt az egyre közelebb kerülő piros betűs számot. Már a szánkózás sem volt az igazi, s amíg a férfiak az udvarban tettek-vettek az állatok körül, mi néztük a konyhaasztal köré kuporodva az anyám keze alól kikerülő mézes figurákat, cukordíszeket, apró meglepetéseket.
Titkolózni nemigen lehetett, nem is volt rá szükség. Őszinte világ volt a miénk, tiszta szándékú, egyszerû szavú.
Úgy mondták otthon: karácsonykor Jézust várjuk, hogy eljöjjön hozzánk, készülünk, hogy méltónak találjon minket. S az igazi ajándékok ezek az esték voltak, amikor a család összehajolva, gyerekek és szülők közös izgalmával, tréfálkozással az eljövendő nap örömében készülgetett.
Egy este, hogy apám elfújta a lámpást, Dorka húgom odasúgta anyjának:
Anya, ugye a Menyországban is így telnek az esték?
Anyám igenére már tudtuk, eljön Ő hozzánk, mint tavaly, tavalyelőtt, s amióta csak az eszemet tudom. Aznap szépet álmodtam, angyalok seperték a havat a behavazott utcán.
Egy meglepetés azonban mindig volt. A fa. Ezt mindig apám hozta, de oly észrevétlen, hogy mi, gyerekek sehogy sem értettük, hogyan kerül oda az asztalra, csak lenyűgözve álltuk körül este a gyertyafényben alakot öltő karácsonyfát.
A várt reggelen apám szokás szerint fogta a fejszéjét, felvette hótaposó csizmáját, s mikorra mi előkászálódtunk a meleg dunyhák alól, már csak imbolygó alakját láttuk a hegynek tartva a fehér hómezőben.
A fát még az ősszel kinézte. Igaz, kicsit messze kellett mennie fel a hegyekbe, de ezt az utat minden évben megtette, talán neki is le kellett tenni a gondokat, kóborolni a csendes, behavazott tájon. A hó érintetlen volt, nehezen haladt előre. Itt-ott állatnyomokat látott. A fagy megdermesztette a fákat, bokrokat, s tündérvirággá varázsolta az erdőt. A Kömöge alatt vitt az útja, aztán fel egy dombtetõre, majd végig a gerincen. Megismerte a helyet. Az ősszel itt kaszáltak egy réten, s már akkor látott egy kis fenyőfát. Arányos termete, dús ágai, tömött levelei, szürkészöld színe rögtön feltűnt neki, s képzeletében már látta is felöltöztetve a szoba sarkában. Ott is volt a fa egy kis beszögellésben, évszázados fenyők oltalmában. Két csapásra kivágta, majd kicsit megpihenve belakmározott tarisznyájából, amelyet anyám varrt neki, s elindult visszafelé. A megindult hóesés betemette a nyomokat, s bizony iparkodnia kellett, hogy sötétedésre visszaérjen. Baljós zúgással feltámadt a szél. Hóna alatt a fenyőfával ugyancsak különös látvány lehetett.
De ismerte a tájat, hiszen itt gyerekeskedett, s a falut is alig hagyta el. S mikor arról beszélt az unszolásunkra, hogy volt egyszer Pesten is, teljes bizonyossággal gondoltuk, hogy apánk világlátott ember. Leért a völgybe, s már erõst szürkült az idő, mikor elérte a falu első házait.
A hegyek alatt, a forrásnál - hova együtt jártunk a nyáron a többi gyerekkel vízért -, kis ház állott. Egy öreg juhászé volt, kit, mivel nem csizmában járt, hanem bakancsban - mindenki Bakancsos Pista bácsinak szólított.
Rossz érzés fogta el apámat a behavazott udvar, a setét ablakok láttán. Megnyitotta a kertajtót, letámasztotta a fát a tornácra és benyitott a házba. Pista bácsi az ágyban feküdt.
Mi van magával? - kérdé apám, ahogy meggyújtotta a világot.
Beteg vagyok, Márton - mondta az öreg. A kályha hideg volt.
Mindjárt befűtök. Zsófi majd holnap hoz meleg levest meg kóstolót.
Kiment a fészerbe, fát keresett. De csak a hó alatt talált nyirkos, korhadt fadarabokat, így a feladat reménytelennek látszott. Aztán pillantása az ajtónál lévő fára esett. A tuskóra tette a kis fenyőt, s nagyot fohászkodva apróra hasította.
Lassan pattogni kezdett a tűz, s fenyőillat töltötte be a kicsi házat. Pista bácsi megkönnyebbedett.
Akkor holnap - mondta apám búcsúzóul.
Már nagyon vártuk őt. Nehéz lépteit hallva izgalom vett rajtunk erőt. Végre mindannyian együtt vagyunk idehaza.
Mikor pillantásunk fehér arcára esett, csak annyit gondoltunk, milyen hideg lehet, s újra átadtuk magunkat a várakozás bódító érzésének. Anyám néhány szót váltott apámmal, majd ünneplőbe öltözve ültünk le a konyhában, s kezdődött, amit úgy vártunk. Apám ölbe vett bennünket, s szokásunk szerint mesélni kezdett egy idegen országról, egy házaspárról, a születendő kisgyermekről, emberekről, hatalmasokról és szegényekről. Beszélt a rokonokról, a barátokról, a nélkülözőkről, s percek alatt odavarázsolta elénk a falut, a múltat és jövőt, az egész világot. Aztán énekelni kezdtünk, s mikor a kis csengő megszólalt, nagy izgalommal nyitottuk ki a szobaajtót. Az asztalon egy tányérban ott voltak a mézes és cukrozott díszek, égtek a gyertyák a tartókban, de a fa, a fa nem volt sehol.
Könnyes szemmel, kérdõn néztünk apánkra. A sarokban állt, anyával egymáshoz hajoltak, szemükben megcsillant a gyertyák fénye.
Találkoztam az úton Vele, elkérte a fát, én meg odaadtam neki, hiszen nem illik egy kérést Tőle megtagadni.
Szavai megnyugtatóan csengtek. Anyám, hogy a csend feszültségét feloldja, az ünnepi asztalhoz invitált bennünket.
Boldog karácsonyt mindenkinek - mondta, és behozta a gőzölgő levest.

 

Szólj hozzá!

Címkék: karácsonyi történet garay andrás

süti beállítások módosítása
Mobil